Idestova egy éve már, hogy birtokba vettük a Kalapuccát, ideje hát, hogy megnézzük, mi változott, mi maradt: ez utóbbi persze leginkább a festéseim tartósságát illetően fontos kérdés. (Hogy mostanában miért hanyagoltam el a blogot és miért nem posztoltam? Hát tavasz lett, vazzzze… Minél kisebb a kert, annál több a dolog, ez fizikai alaptörvény… Majd mutatom is a poszt vége felé az elmaradásom hivatalos igazolását, addig bocsesz…) Mondom hát először a negatívat, mer’ mostanság leginkább fikázással illik kezdeni, úgy hogy trendi leszek én is, hogyaszongya: jöjjön rám a háromnapos csuklás, ha még egyszer OBI 2 az 1-ben selyemfényű zománcfestéket veszek, vagy használok! És nem, nem kérek elnézést a nevezett barkácsáruháztól, mert ez a termékük nálam sajnos jó alaposan leszerepelt. Én persze voltam olyan hülye, hogy első indulatomban (festékügyileg akkor még félhülyén) egy csomó mindent lekentem vele: na, azok tárgyak most úgy is néznek ki…Teljesen mindegy, hogy 2 vagy 8 réteg, lakkoztam vagy sem, alapoztam-e vagy sem (elvileg ezt nem is kéne, azért 2 az 1-ben), szabadban tartottam-e, vagy fedett helyen: 2-3 hónap után, tehát már az ősszel megmozdult, megindult a festék a dolgok legtöbbjén. A kisebb, vagy nem fontos tárgyaknál ez a romlás kevésbé izgat, mert viszonylag gyorsan átfesthetőek (bár a zománcfesték leszedése azért szívás lesz): de a bejárati ajtó miatt határozottan piszok mérges vagyok. Nem elég, hogy nagyjából 40 órányi derékleszakítós pepecselős munkám ment/megy kárba, de a díszítések miatt itt aztán tényleg rohadt kemény meló lesz a festék eltávolítása… Nyilván vannak/lehetnek olyanok, akiknek más a tapasztalata ezzel a festékkel (meg az összes többivel is, amiről mindjárt írni fogok) : nekem sajnos nem jött be ez a dolog, sőt, inkább csak kárt és mérgelődést okozott, mindenkit lebeszélek róla. Meg az OBI saját márkás lazúrjáról is, ami nálam szintén leszerepelt. Bár olcsó volt és szép színt adott az amúgy kínkeserves munkával rendbe hozott templomi padomnak, a telet nem viselte. A MILESI-vel kezelt kültéri fa ablakpárkányok viszont – amik pont akkora, ha nem nagyobb időjárási terhelést kaptak, mint a pad – csodásan bírták a strapát. Igen, a MILESI sajnos (jóval) drágább, mint az OBI-s cucc, és igen, tudom, hogy nem mindenki engedheti meg magának. DE. Vajon tényleg olcsóbb-e évente (szezononként???) megkínlódni valamivel (mer’ ugye a szar lazúrt azt le is kell szedni az újrafestés előtt), vagy megcsinálja az ember egyszer jól, aztán nézegeti pár évig, mielőtt újra hozzá kellene nyúlnia…? Én a másodikra fogok szavazni, főleg, hogy az első megoldással már csúnyán megjártam. És nem csak a MILESI viaszos lazúrját és fedőlakkját tudom megdicsérni, hanem a többi föstékeket is: elsőként a tornác rendbehozásánál használt Tikkurila Valtti Opaque-ot, aminek a „Metsola” színét választottam. A Dejmark weboldalán látható szín a monitoron és a tényvalóságban meglehetősen távol vannak egymástól: az életben a Metsola sokkal teltebb, zöldebb, mint a képernyőn. Rendkívül jó vele dolgozni: remekül fed, szépen terül, gyorsan szárad és csodás felületet képez: szerintem nagyon megéri az árát. (A Tikkurila más termékeivel is hasonló jók a tapasztalataim: a fürdőben a falat Optiva 20-szal festettem, a csempefestés alá pedig Otex-szel alapoztam. Mindkettő prímán működött, és csak ismételni tudom, amit az előbb írtam: jó terülés, jó fedés, gyors száradás, minden csepp festék megérte az árát.) Talán a legérdekesebb „Mi lett vele?” festés témám a fürdőszobai csempe átmázolása, amiről anno elég terjedelmesen írtam. A kérdésre a válasz pedig az, hogy SEMMI. Kérem tisztelettel, a fürdőszobai festett csempém egy év után pont olyan, mint első nap volt – tehát eddig beváltotta a hozzá fűzött reményeket. (Egy ablaktalan, lényegében szellőzés nélküli helyiségről beszélünk, amelyet életvitelszerűen két felnőtt ember használ minden nap, jobb napokon pedig a vendégek is…). Ami extra jóság a festett csempében: nem marad meg rajta a vízkő. Ez engem is meglepett, de eléggé nagyon bírok neki örülni, mert nem kell vízkőoldóval súrolnom a falat, elég a normál tisztítószeres takarítás. A krétafestett és viaszolt bútorok is jól vannak, köszönik szépen: őket úgy használjuk, ahogyan a bútorokat szokás, így tisztítani sem hidegvágóval és sósavval szoktam őket - magyarán semmi bajuk nincs a világon. És jól vannak az akrillal festett (természetesen lakkozott) kültéri műanyag virágtartók is, akik odakint töltötték az egész őszt és a telet is. Egy év nyilván nem nagy idő a festékek vonatkozásában, főleg, ha az ember minimum örökélet tartósságot vár el. Én viszont elégedett vagyok az eddigi eredményekkel, mert elég sanszos, hogy a dolgaim idővel (magamat ismerve inkább előbb, mint utóbb) úgyis új ruhát kapnak… Régen ruhákat és cipőket vettem meglehetősen nagy számban: mostanság inkább festékeket, szerszámokat és növényeket vásárolok hasonló vehemenciával. És ha már növények, akkor jöjjön a kert, a blogírás elmaradásának egyik legfontosabb oka. Aki olvas engem régebb óta, az tudja, hogy a Kalapucca meglehetősen pincuri egy ingatlan: a mindössze 280 m2-es telken áll a 90 m2-es ház és még némi melléképület is, így az udvar jó, ha 150 m2. Ezen a kis helyen kell elférjen járda, kavicsos placc, kövezett placc, némi fű és persze a virágágyások. Első olvasásra ez nem tűnik soknak, nekem viszont sikerült bezsúfolni erre a helyre legalább 200 tő növénykét, természetesen különféle tárolókban, konténerekben. És mert a növények egy része sajnos időről időre elvirágzik, folyamatosan cserélgetem az összeültetett kompozíciók egyes elemeit, pakolászom az udvaron belül a konténereket, és úgy egyáltalán: napi két órát szedegetem róluk a levirágzott részeket, locsolgatom őket, gyomlálgatok… Észre sem veszem, és már el is ment a nap. Ja és persze ott van Happy is, aki ugyebár igényli a mozgatást, így játszani és sétálni kell vele, csak hogy a legfontosabb feladatokat mondjam (a háztartási munka, bevásárlás. ügyintézés értelemszerűek, azokról nem is kell szólni…). Biztosan hülyének tűnök, hogy ennyit birizgálom a kertemet, de mit csináljak: oda vagyok érte… A kertészkedés megnyugtat és inspirál: ahogyan napról napra változnak a növények, ahogyan újabb és újabb szépségek mutatják meg magukat, az valami csodás érzés… Bevallom őszintén, mostanság nem is szívesen mozdulok ki ebből a talpalatnyi (számomra) mennyországból, sőt, ha tehetném, minden időmet itt tölteném… Hivatalosan egyébként március 8-án debütált az első kertváltozat, azóta pedig egyre csak szebb és szebb lett minden, nézzétek csak (bocs a gyengécske fotókért...): A lavórtartóból készült virágtartó amúgy ékes bizonyítéka a hülyék szerencséjének... Alapozás gyanánt lekentem a Supralux rozsda elleni festékével, aztán rájöttem, hogy nem árthat, ha fedőfestéknek is ezt használom. De mert nem fehér színűre akartam az állványt, tettem némi színezőpasztát az alapfestékbe, remélve, hogy szürkés-kékes-zöld szín fog visszaköszönni. De bármennyi színezőt is használtam, a kívánt árnyalat nem igazán akart létrejönni, csak valami halovány szürke mutatta meg magát. Mindegyjóleszezis-alapon elkezdtem kenni a cuccot, festés közben viszont előjöttek a színpigmentek, és egy olyan brutál zöldes-kékes-barnás foltos felület jött létre, hogy ha akartam volna, se sikerülhetett volna szebbre... A megfejtés az én balfaszságom volt: az oldószeres festékbe vízbázisú színezőt kevertem, ezek ketten meg nem annyira szeretik egymást (de azért végül mégis csak...). Tanulság: a rutin néha figyelmetlenné teszi az embert, mindig ellenőrizni kell a bázisokat és betartani az egymáshoz való viszonyukra vonatkozó szabályokat... Hazugság lenne azt mondani, hogy nem vagyok rohadtul büszke, amiért a kertecském és házacskám megjelent itt-ott: irtó jó érzés, hogy vannak mások is (elnéző és tapintatos családomon kívül), akiknek tetszik, amit csinálok. http://sokszinuvidek.24.hu/kertunk-portank/2017/04/28/videki-haz-aminek-minden-szegletebe-bekoltozott-a-harmonia/ http://www.otthonokesmegoldasok.hu/felujitas-2/kalapucca-mesehaz-az-atomvarosban/ Menet közben azért pingáltam is pár dolgot, ezek közül a talpas üveg kínálótál a legkedvencebbem, amelyen ezúttal a Pentart Mirror Mist (tükörpermet, arra való, hogy üveg vagy műanyag felületet tükröződővé tudjunk változtatni) termékét használtam „nem rendeltetésszerűen”. Az ötfiókos komód anyukám, a kis nádazott polc pedig az anyósom anyák napi ajándéka lett, miként a Bourbon liliom díszítésű asztal is ajándékba készült. A Húsvét a kőtojások jegyében telt, és megcsináltam az újrahasznosítók idei kötelező projektjét is, a műanyag – tejfölös vagy sütis – vödörből készített terrakotta virágtartót (tavaly székből csináltunk virágtartót :-)) Nem állhatom meg , hogy szóba ne hozzam szívemnek oly kedves gyermekemet, az Alkotó Energia programot (igen, már nem „csak egy szimpla” pályázat, hanem program, és igyekszünk folyamatosan fejleszteni és kiterjeszteni), amelynek alkotótábora hamarosan kezdődik Pakson, egészen kiváló oktatókkal és tanulási programmal. A napokban nyomdába került a tavalyi 180 legjobb pályamunkát bemutató album, és már készülünk a pályázat 2. fordulójára – olyannyira, hogy a zsűri például össze is állt (de erről majd legközelebb…). Az alkotótábor ideje alatt nekem is lesz feladatom, mert közös projektem lesz Valakivel, de sajnos ezt sem pofázhatom el előre, pedig már rettentően izgatott vagyok…
Mielőtt térdműtét-mentes kellemes szép nyarat kívánok mindenkinek, ajánlom figyelmetekbe Vászolyt (fotókat a netről nyúltam), ami egy aprócska Balaton-felvidéki falu, nem túl távol Balatonfüredtől. Aki ismer, tudja, hogy erős vonzódásban vagyok a mézeskalács-falucskák iránt, és hát Vászoly a legkalácsabb vonzalmaim egyike, konkrétan dobogós mézes. Olyan marha nagy truváj, hogy mondjuk Parlament, National Galery, meg MiniPolisz ehelyütt éppen nincsenek, de van forrásból elrajtoló finomvizű patak, meg cuki kis viziszinpad, meg minivizimalom az utcán, szépséges házak jónéhányan, estébé – és olyan atmoszféra, hogy gyengébb idegzetűek rögtön ingatlanügynök után ordítanak, hunevanmáegyeladótelekitten… Vászolyon van továbbá a Zománc Bisztrócska nevű hely, ami önmagában is éppen elég ok a település megkeresésére: minden bonyolítástól mentes, jó minőségű alapanyagból frissen, becsülettel és jó szívvel elkészített ételek (túrógombóc rulez!!!), tök jó fej személyzet, joviális tulaj, cuki enteriőr… Ja és kutyabarát a hely. Úgy hogy menjetek csak, menjetek!
0 Comments
Ha minden jól megy, elméletileg vége van a télnek: az elsőnek, amit a Kalapuccában sikerült tölteni. Ennek örömére mutatok egy igazi sikertörténetet, mert hála Istennek vannak, akik nem csak álmodoznak meg pofáznak róla (lásd én), hanem meg is csinálják: igen, most a fából mosdóról lesz szó, meg egy fakádról. Aki nem bírja a kemény munkát meg a nagy számokat, most csukja be a szemét, és úgy olvasson… Volt egyszer - meg még szerencsére most is van - Hizsák Péter polgártársunk, aki egy szép napon fogta magát, és az út szélén megvásárolt egy 3,7 tonnás mocsári fűz rönköt. Igen, az út szélén: a rönk ugyanis annyira nagy volt és nehéz, hogy semmivel nem tudták teherautóra emelni, így ott helyben kellett felszeletelnie. Ez biztosan irtó könnyen ment volna minden más esetben, csak hogy a jószág már alaposan elmúlt 100 éves, így erősen meg volt vastagodva derékban: konkrétan 148 cm volt az átmérője. Az már csak hab a tortán, hogy a mocsári fűz egy sűrű szálú, kemény fa, bizonyára ez is okozza, hogy anno jó sok mosóteknőt készítettek belőle. A fűzfarönkből több hónap alatt, jó 600 munkaóra alatt lett kád, és újabb hónapok alatt, 300 munkaórával mosdó. Péter elmondása szerint annyira fárasztó volt a fa kivájása, hogy egymást követő napokon nem is tudott faragni, mert teljesen kimerült. A vízhatlanságot két komponensű surf clear epoxi bevonattal oldotta meg: ez egy hajós gyanta, ami kémiailag annyira stabil, mint az üveg, viszont olyan gyorsan megszilárdul, hogy mindössze 9 perc alatt kell felhordani. Azt, hogy mibe került mindez, nem érdemes számolgatni, mert a faanyag mellett – ami százezres nagyságrendű lehetett – kellett egy csomó spéci szerszám is (gondoljunk csak bele például, mekkora fűrészlappal lehet egy embernyi átmérőjű farönköt felszeletelni…), az epoxiról nem beszélve, ami emlékeim szerint csillagászati áron kapható, pedig én csak az amatőröknek való játszási változatnak néztem utána. A történetet és a képeket természetesen Hizsák Péter engedélyével teszem közzé: őt, és ezt a munkáját pedig a Kreatív Hobbik Facebook csoportban találtam, ahová szerintem érdemes jelentkezni (ez egy zárt csoport), mert őrült jó dolgokat lehet itt találni, erről egy 100.000 fős tagság gondoskodik. Ezt a teljesítményt látva nem csak megszólalni nehéz, de pofátlanságnak tűnne rögtön idetenni a saját kis vackaimat, úgy hogy időnyerés céljából mutatok egy másik remek csoportot is. Itt pár hete már elkezdtek Húsvétban gondolkozni és alkotni, így ha valakinek ötlethiánya van például tojásfadekor-ügyileg, rohanjon, és nézzen körül Bardócz Éviéknél, a Kézzel készített Húsvét (zárt) csoportban. És hogy én mit csináltam az előző megmukkanásom óta? Igazából nem sok mindent, és hát azok sem valami nagyok. A Kalapuccára sajnos hamarosan ki lehet tenni a MEGTELT táblát, előbb-utóbb pedig már hazamennünk is a szomszédokhoz kell. Szerencsére a barátoknak mindig van valami ünnepe, így csinálhatok ajándékokat (és mert barátok, mindig örülnek is nagyon az ajándékoknak sőt, még azt is mondják, hogy teccik…). Elsőként jöjjön az üveg serlegből készült gigantikus mécsestartó, amin végre kipróbáltam a tükör permetet (mirror mist): ez egy olyan anyag, amit ha üvegre vagy műanyagra fújunk, tükröződő felület, lényegében tükör jön létre. A serleg belsejét fújtam le a permettel, majd megdörzsöltem, hogy néhol megkopjon a felület, így átengedje a fényt. Kívül fekete waxot kentem az üvegre, ami beleült a mintázatba, így az üveg elveszítette a hideg sterilitását, a márvány talapzatot pedig akril festékkel mázoltam patinás fém hatásúra (a félreértések elkerülése végett: nincs olyan akril festék, hogy patinás fém szín. Ezt a hatást több réteg, különböző színű festék felhordásával lehet elérni…). A mécsestartó – benne egy hatalmas gyertyával – azóta már többször is használatban volt, és jelentem: a külsejére kent wax nem olvadt le róla, sőt, meg sem moccant a gyertya hőjének hatására (ahogyan pedig azt többen is jósolták korábban.). Csináltam egy ékszertartó dobozt is, ahol végre fel tudtam használni egy régen elromlott, de valamiért soha ki nem dobott brosst: hát ezek szerint erre a sorsra volt ítélve szegény. Legkedvencebb szülinapi ajándékom lett az a gyertyatartó, ami a hozzám való úton ugyan eltört, de ez azért marha nagy szerencse, mert eredeti állapotában nem lett volna szívem hozzányúlni. Így viszont… (PS: ha valaki úgy gondolja, hogy a megújítás után szarabbul néznek ki a dolgaim, mint előtte, annak valamelyest igaza van: nekem azonban ez a kedvenc stílusom, a minél leharcoltabb, viharvertebb, talányosabb küllem, amibe bele lehet képzelni sok-sok történetet... Néha persze csinálok olyat is, ami nem ennyire ütött-kopott, de bevallom őszintén, engem a struktúrák izgatnak a leginkább. Hogyan lehet csak festékkel évtizedeket hozzáadni egy tárgyhoz, hogyan lehet ecsettel átváltoztatni a műanyagot kővé vagy fémmé, hogyan lehet pici meséket adni egy halott dologhoz. Tudom, hogy az old world vagy a chippy look nem mindenkinek jön be; nekem azonban ez tetszik, és ebben igyekszem továbbfejlődni, amennyire csak tudok.) Andi barátnőm rajzolt nekem egy balerinát (mire nem képes az agyféltekén alapuló készségfejlesztés!!!), amihez kaptam keretet, „úgyiscsinálszvelevalamit” alapon: és igen, az esetek többségében tényleg csinálok a keretekkel valamit... A Pepco-ban például 360 kőkemény magyar valutáért remek formájú műanyag kereteket adnak, ezekből már mázoltam egy féltucatot, fényképezés azonban sajna csak csak kettőnek jutott. Nagyjából ilyesmi történt a Jysk-ben vásárolt natúr faszívekkel is: készült belőle 6 db, de fotózni csak őket sikerült… Átalakítottam egy pici fiókos szekrénykét is: az ő különlegessége abban áll, hogy vastag falú fenyődíszekből készültek a fogantyúk. (Ha Egedi Gergő annófőnököm magára ismerni vél a díszek alapján, akkor igen, a valósággal való ezen hasonlóság nem a véletlen műve: ezeket még tőled kaptam százmillió éve, és azóta csak jöttek velem, és jöttek, és szolgáltak és most már fogantyúk is…). Kicsit fészliftingeltem egy festményes kulcsosszekrénykét, és két, natúr fából készült papírzsepi tartót, meg egy kis fadobozt: ez utóbbira kézzel horgolt csipkedíszítés és szintén fenyődísz-fogantyú került. (Ha valakit ez a kis dobozka a 70-es/80-as években oly divatos műkő virágtartókra emlékeztet, akkor igen: ilyesmi volt az inspiráció…). A sok apróság mellett azért volt valami igazán nagy is: megint sikerült elvarázsolni az Energetikai Szakközépiskola tornacsarnokát, és egy ipari-loft-steampunk stílusú gálavacsorát rittyenteni a közepibe… Gigantikus nagy meló volt, amit megtervezni is nagyon sokáig tartott, és kivitelezni is: őrült sok kézimunkát kellett beletenni, amíg olyan lett, amilyennek megálmodtam. Hogy mennyire várom a tavaszt (lényegében október óta), azt talán az is mutatja, hogy minden lehetséges alkalommal megtömöm a házat virágokkal: És mielőtt elfelejtem: lezárult az Alkotó Energia pályázat zsűrizése, már a díjátadón is túl vagyunk. Finom szólva is állati jó alkotások születtek, de erről magatok is meggyőződhettek a pályázat weboldalán. Happy Hercegnő jó nagyot nőtt az elmúlt időkben: 9 és ½ hónaposan 9 és ½ kiló, heti 40 cm2 frottírtörölközőt (is) fogyaszt, meg pomelot, mandarint, paprikát és körtét (és málnát, továbbá uborkát, avokádót, kaviárt, áfonyát, vagyis lényegében mindent, ami nem retek és nyers fokhagyma), illetve fél kiló fenyődeszkát és 3-5 db kólásüveg-kupakot. Imád a Felnőttek mellkasán feküdni, természetesen seggel az alany arca felé, és igen, volt már rá példa, hogy azok a bizonyos galambok pont ilyenkor szálltak el... Imád a szennyes-tartó zsákból, illetve a gardróbszobából random módon ruházati tárgyakat kivonszolni, így a Kalapuccában néha az is előfordul, hogy zoknik vagy bugyik vonulnak át a nappalin. Egyébként irtó vicces kis jószág, aki egyre erősebben kötődik: már nem próbál például kiszökni a kapun, legjobban pedig úgy tud aludni, ha odabújhat egy Felnőtthöz. Zerge felmenőinek köszönhetően mókás szökelléseket produkál, a bátorsága viszont egy plüssállatéval vetekszik. Nem csupán a szomszédok kölyökmacskája bírja szanaszét pofozni minden következmény nélkül naponta akár többször, de az utcán elhaladó idegeneket is a tornác biztonságos menedékéből meri csak megugatni… A mai MÁS-ban a Radnóti Színház Lear király előadását ajánlom, amit én is a közelmúltban láttam, Szilvi barátnőnk jóvoltából. Hepiendfüggők még véletlenül se váltsanak rá jegyet, mert ez a darab totális összeomlással zárul; és azokat is óvnám a megtekintéstől, akik nem óhajtják élőben megtekinteni a férfi főszereplő nemiszervét. Mindenki más viszont menjen, mert nagyon ütős lett.
Ha nem lennék válogatottan finom úrinő, bizonyára vaskos káromkodással indítanám az új évet, végig nézve magamon: mert nem csupán a seggem nőtt két méretet Stühmerék szaloncukrainak non-stop rágicsálásától, de lassan két hónapja nem írtam egyetlen sort sem, ami egy magát bloggernek hazudozó lénytől ugyebár igazán alávaló… Mentegetőzéssel nem rabolnám a friss-ropogós új évet, inkább elindítom a személyi kultusz immáron sokadik felvonását, mert hogy nagyjából ennyit tudok mutatni: magamat. Az épp csak magunk mögött hagyott november és december nekem sok-sok forgatócsoportot és tévézést hozott, ami leginkább Happy számára volt gáz, mert bizony több alkalommal is be kellett őt börtönözni (a kennelbe) a nagy jövés-menés miatt. A szereplések nyilván nem rólam szóltak, hanem az Alkotó Energia pályázatunkról, meg a hobbimról, sok tízezer ember hobbijáról: a bútorfestésről, bútoralkotásról. Ennek köszönhetően most már az is látta a #kalapuccát ezerszer, aki egyszer sem akarta – ezzel együtt pedig engem is, holott sokak számára én sem vagyok igazán épületes látvány. (Bevallom őszintén, a magam számára sem: visszanézve a felvételeket, azt kell látnom, hogy akasztják a hóhért… Én, aki másoknak tanítom a közszereplést, és annak minden csínját-bínját, púpos madár tartással, csúnyán artikulálva és garatba csúszott nyávogó hanggal, énekelve beszélek; természetesen sokkal több gesztikulációval, mint ahogyan azt a kamera szereti… Hát szép. A közmondások tényleg igazak: a suszternek lyukas a cipője. Na, mindegy, idén nem szándékozom a nyilvánosság előtt tátongani, legalább is nem ekkora mértékben, így talán lesz időm kiegyenesedni és visszamutálni magamat normál frekvenciára…). Szóval akit nem érdekel ez az egész DIY meg Kalapucca-sztori, az ezekre a linkekre semmiképp se kattintson: http://supertv2.hu/musoraink/magellan/18151_csinald-magad-mozgalom---hodit-a-sajat-keszitesu-butor.html http://tv2.hu/musoraink/mokka/225855_regibol-ujat-a-kreativitassal-a-kornyezeted-is-kimeled.html http://fem3.hu/musoraink/fem3cafe/22012_regi-targyaid-felujitasaval-is-ovhatod-a-kornyezetet.html http://blans.hu/cikkek/az-otthon/eletter/az-alkoto-energia-nyomaban---a-kalap-utcaban-jartunk https://www.youtube.com/watch?v=Dg43w-MzvrU (Még jó, hogy a helyi/regionális tévéknek nincs műsorarchívuma, különben hosszabb lenne a lista :-) :-)) Amúgy a pályázatra 1851 db pályamunka érkezett, ami durván háromszor annyi, mint azt vágyálmainkban reméltük… Nagyon büszke vagyok. (Nem mellesleg brutál jó alkotások jöttek, amikből készül majd egy album, hátha segíthet inspirálódni és felbátorodni a ma még hezitálóknak.) Hogy a szereplésen túl csináltam-e valami értelmeset is? Hát talán igen. Az idei volt az első karácsony, amikor elég sokan kaptak tőlem handmadebyme ajándékot (sajna jó pár tárgyat úgy adtam át, hogy nem készült róluk fotó… igazi amatőr vagyok...:-) ). Persze Happy Hercegnő is hozta a formáját az elmúlt hetekben, és nem csak lazaságban, de nagylánykodásban is: Mikulásra ivarérett lett a csajszi, aminek köszönhetően a környékbeli kutyák becsületes őrjöngést rendeznek a sétáink alatt. A kisasszony alvás közben úgy horkol és fingik, mint egy nyugdíjas víziló, a legcukibb azonban az, amikor szalad vagy ugat álmában :-) :-) Imádom. Mielőtt elfelejtem: az előző posztban mutattam a teraszponyvát, amiről mostanra bebizonyosodott, hogy tényleg tudja, amit vele kapcsolatban ígértek: a külső hőmérséklethez képest a legnagyobb hidegben is 5-7 fokkal jobb az idő a tornácon; amikor pedig süt a nap, a hőmérő akár 25 fokot is képes mutatni, pedig semmilyen fűtést nem tettünk. Volt néhány szép pillanat is a Kalapuccában: Menet közben csináltam egy rózsaszín képkeretet is, direkt ehhez a kis Zichy Mihály heliogravűrhöz (más néven: heliográfia, fénykarc, fényvéset, fotolitográfia. Mélynyomású eljárás, 1880-tól használták, nyomóformája rézlemezre olvasztott aszfaltpor, majd arra felvitt pigmentkép. Képzőművészeti és minőségi reprodukciókhoz alkalmazták albumokban, folyóiratokban. A hozzáértők szerint a fotómechanikai sokszorosítás egyik legszebb módja.). Természetesen született két újabb darab a tőlem már megszokott műanyag virágtartóból is, ezúttal természetesen a Karácsony jegyében, szintén ajándék gyanánt. Volt szerencsém átfesteni egy dúsan faragott tükröt is, ami egy jótékonysági árverésen kelt el (a képeket profi fotós kollégám, Vincze Bálint készítette). Szintén jótékonysági célra készítettem ezt a két papírzsepi tartót: És hogy milyen évem volt? Nagyon jó – mint ahogyan szerencsére az elmúlt pár évben is. Írhatnék ide egy csomó nagy ívű kifejezést meg orbitális bölcsességeket, de egyik sem tudná kifejezni azt, amit érzek. Elégedett vagyok az életemmel. Irtó mélyről jutottam el oda, ahol most vagyok, rengeteg munka árán, aminek minden percét élveztem. Szerencsés vagyok, mert azt csinálhatom, és úgy élhetek, amit és ahogyan szeretnék. Az idei év fantasztikus, inspiráló embereket - talán mondhatom azt is, hogy barátokat - hozott az életembe, az új hobbimmal pedig megtaláltam az alkotásnak azt a módját, ami által kerek egész lettem.
Aki ismer, az tudja, hogy nagypofájú, erős akaratú ember vagyok, aki sokszor türelmetlen és indulatos, a tökéletesség örökös hajhásza. Mostanra (legalább egy kicsit) elnézőbb és higgadtabb lettem, és talán a módszereim is finomodtak kissé. Megtanultam meglátni a hibák szépségét, tisztelni a csendesség erejét, az egyszerűség hatalmát. Mindez persze nem tudatosan történt, egyszerűen az élet hozta így. Aki egy több mint százéves házban lakik és egy beagle-lel él együtt, annak valószínűleg nincs is más választása... :-). Sokszor próbálok visszaemlékezni, hogy amikor anno elképzeltem, milyen leszek, ha majd nagy leszek, vajon olyannak terveztem-e magamat, mint amilyen most vagyok: hát nem tudom… Az biztos, hogy rendkívül érdekes látni és megélni a saját változásunkat, és visszanézni magunk mögött hagyott önmagunkra. Kíváncsi vagyok nagyon, mit fog hozni, hova fog vinni ez az újabb év. Egyelőre nincs konkrét tervem (pedig eddig minden évre volt valami projektem, a szép fogaktól az úszástanuláson át a házépítésig…), most kivárom, milyen lapokat oszt nekem az élet. 9 nap múlva 46 leszek, ami irtó fura, mert semennyire nem tudom, milyennek kéne lenni ennyi idősen. Kezdem érteni, mi motiválhatja azokat, akik őszbe csavarodott fejjel ezüst latex ruhában rohangálnak a Szigeten : valószínűleg tényleg nem érzik (tehernek) a korukat. Legalább is lélekben biztosan nem. Néha rám is rám tör a lelkiismeret-furdalás: vajon nem kéne néha foglalkozni végre az éveim számával is? Mondjuk káromkodhatnék kevesebbet, lehetnék méltóságteljesebb, vezethetnék lassabban, áttérhetnék a búzafűlére, és esetleg elmehetnék paraffinos kézápolásra is… Aztán eszembe juttatom, hogy 20 éve van önkéntes nyugdíjbiztosításom és végrendeletem, így nagyjából megtettem, amit ebben a témában meg lehetett tenni: az idő fennmaradó részében más, lényegesen értelmesebb témákkal kéne foglalkozni a lelkiismeretemnek. (A szerk.: Kedves Krisztina, ezzel a bekezdéssel a szükségesnél pont 806 karakterrel szenteltél többet a témának, mint kellett volna. Elég a béna szentimentalizmusból, Nyanya, tűnés festeni!!!) Úgy illő, hogy végre – a mis helyett – legyen MÁS is: ma Joyce Maynard Függőség című könyvét szeretném figyelmetekbe ajánlani. Sok mindent olvastam az elmúlt hónapokban – jó részük sajnos vacaknak bizonyult -, ezt a könyvet azonban jó szívvel merem javasolni. Joyce Maynard régóta nagy kedvencem, és mindent olvastam tőle, ami (idehaza) eddig megjelent. Nem a Függőség a legjobb könyve (szerintem, hanem a Baby Love), de érdemes megpróbálkozni vele: lebilincselő szikársággal, érzelmi hullámoztatások és drámázás nélkül ábrázol egy teljesen hétköznapi, akár velünk is megtörténhető sztorit, amiben csupa „next door” karakter szerepel: rettentő tárgyilagos, már-már lakonikus az egész könyv; talán pont ettől letehetetlen. …és igen, végre-végre összejött!!! Két és fél évvel azután, hogy kipattant a fejből, a magasságosoknak hála útjára indult „Alkotó Energia” elnevezésű pályázatunk, amivel remélhetőleg már sokan találkoztatok. Igen, pontosan: ez most itt a reklám helye. De hát hadd reklámozzam már a saját blogomon a saját gyerekecskémet egy kicsit, léccilécci, mert marhára büszke vagyok rá :-) Ha véletlenül eddig mégsem futottatok még bele a pályázat hirdetéseibe, akkor egyrészt valamit rosszul csinálunk, másrészt viszont rohanjatok gyorsan megnézni a weboldalt - meg a Facebook oldalt, meg a Pinterest oldalt), mert december 31-ig még van idő elkészíteni a pályaműveket!!! Fessetek, alkossatok, meg persze gyarapodjatok és gyarapítsatok is - vagy ha már ezekkel mind megvagytok, akkor kukkantsatok be a Kalapuccába, mi is történt velünk az elmúlt egy hónapban. Erősebb idegzetűek közben megtekinthetik ezen sorok szerzőjét akció közben is, a Petőfi TV Én vagyok itt című műsorában, időkód szerint úgy kb. 53:50-tól kezdődik a megmondás. És közben imádott Hosszú-Bardócz Évimmel benne lettünk a TV2 Mokkájában is, meg forgatott nálunk a Magellán, amit november 19-én lehet majd látni, és lesz egy forgatás hétfőn is a zsűritagjainkkal, szóval minden fronton hirdetjük az igét: bútort kidobni rossz, átfesteni jó! Az elmúlt lassan másfél hónapban alakult egy picit a Kalapucca is: a leglátványosabb változás a teraszponyva, amivel reményeim szerint sikerülhet fagymentessé – és rossz időben is használhatóvá – tenni a kezdetben csupán félig fedett tornácot. A bronz színű polikarbonát még a nyáron felkerült a helyére (eladdig bizony verte az eső rendesen a helyet, nem igazán lehetett kihasználni a kb. 10 négyzetméteres területet), pár hete pedig – a PerfektPonyvának köszönhetően – lényegében körben zárt lett az egész. (Így végre újra lesz hol festenem, mert az eddig „műhelyemet” elfoglalta Happy Hercegnő…) Tudom, hogy azt mondtam, kerülni szeretném a mesterséges anyagok használatát („ebbe a házba ne jöjjön műanyag”), de ebben az esetben kénytelen voltam kompromisszumot tenni. Biztosan csináltathattam volna üvegből tető- és oldalfal fedést egy kisebb nemzeti vagyonért – de ez garantáltan megsérülne/tönkremenne a két év múlvára tervezett teljes tetőcsere során. Így viszont a családi kaláka egy fél nap alatt helyére tette a polikarbonát tetőt, és a ponyva (ami egyébként felcsavarható) is felkerült pár óra alatt. A ponyva kapcsán csak annyit, hogy magam is meglepődtem, milyen sok színből lehet választani: nekem sem volt könnyű a világosabb és a sötétebb között dönteni. (Az eltelt pár hétben szerzett tapasztalatok egyébként azt mutatják, hogy a jelenlég még mindig hiányzó ajtó nélkül is olyan 5 Celsius fok a különbség a tornác és az udvar hőmérséklete között.) Tanultam is picit az elmúlt időben: festős workshopon jártam, ahol Fügedi Factory Mónika mutatott új technikákat. Mónikát már sokszor meg akartam írni nektek, mert egyszerűen elviselhetetlenül szép dolgokat csinál, és az a legkisebb trükkje, hogy úgy tud műanyagot festeni, hogy az a végére frankón kőhatású lesz… Nézzétek csak: ezek az ő munkái: A legdurvább alkotása ez a nagyon semmilyen bútorkatalógusos szekrény, amiből olyat csinált, hogy csak na… Amikor ezt a bútort látom, akkor mindig így érzem, hogy na, ez igen, ebben a DIY műfajban tényleg nincs lehetetlen, tényleg nincs reménytelen: mindenből lehet bármit csinálni… A közös alkotás során készítettem ezt a képkeretet, ami „természetesen” műanyagból van. Lett végre normális éjjeliszekrényem is, amit egy neobarokk stílusú fiókos asztalkából mázoltam át erre a furcsa kékre (a szín egyébként a hálószoba egyik textiljéhez igazodik, és persze én kevertem, két különböző márkájú krétafestékből). Ez a pici dobozka ajándékba készült, és a „60 perces festés” kategóriában tudna indulni az olimpián (persze ilyenkor segíteni kell a száradásnak hajszárítóval…). A Mónikától tanult technikával készítettem két újabb virágtartót is (aztán gyorsan vettem még 5 db-ot a nagy sikerre való tekintettel, egyikük szerepelt is Mokkában) – persze Happy visszautasíthatatlan segítségével (friss festés és festékes akármik nyalogatása, festőeszközök elhordása, stb.). Őhercegnősége egyébként totálisan belakta és hát le is uralta a Kalapuccát, sőt: hetente egyszer bejön egy pár órára dolgozni az atomerőműbe is (=HappyHours), ahol komoly szakmai munkát végez. Hogy legyen azért stabil napszín is az életemben, készítettem egy sárga fali szekrényt, amin végre kipróbáltam a térhatású stencilezést, ehhez a Fusion homokkő effektjét használtam, a festéshez pedig az Annie Sloan Graphite és Arles színeit. Az esetleges hatást ezúttal nem csiszolással, hanem a festés során értem el. A befejezés HG barna wax-szal történt, amit tesztelgetek egy ideje, de oly rettentő büdös, és annyira lassan megy el a szaga, hogy amint elfogy, soha többé nem veszek ilyet… Volt még ajtó- és ablakcsere is a Kalapuccában, de azt majd csak akkor mutatom, ha végre sikerül visszaépítenem a munkálatok közben csupasz kőig leomlott falrészeket, és közben talán az utolsó, de tényleg az utolsó hiányzó ajtó is a helyére kerül és akkor felőlem jöhet a tél… A kecskeméti és pécsi bolhapiacon szerzett kincsekkel sem hergelek senkit, csak annyit mondok, hogy az alkalmankénti hatezer forintos keretemből minden alkalommal csúnyán megrakott nagy szatyorral térek haza... És ebben a hideg sem nagyon tud megakadályozni :-) Mutatok pár hangulatot a Kalapucca utolsó őszies szépségéből. Teszek ide egy pici MÁSt is, csak mert régen volt. De annyira azért nem lesz más, mert szokásomhoz híven hazabeszélek vele: IDE kattintva mutatom nektek a Magellán közelmúltbéli adását, amiben mi (=Atomerőmű) is benne voltunk; a műsor néhány tévhitet jár körbe és próbál meg eloszlatni. Hátha...
Drága Jó Embertársak, remélem piszokul elégedettek vagytok velem, hogy az augusztus 20-i nemzeti ünnep, továbbá az iskolakezdés, és úgy általában a szeptember hónap alkalmából (is) mindeddig megkíméltelek benneteket az amúgy órás gyakorisággal bennem tomboló megmondásvihartól – az örömötök sajnos nem fog tudni sokáig tartani, mert jön az ősz-tél, a bloggerszómenés normális időszaka. Az elmúlt, már majd’ kéthónapnyi időszakban jó sok minden történt – igazából meg semmi, de ezt döntsétek el Ti. Íme egy rövid összefoglaló mindarról, ami a Kalapuccában mostanság megesett. A puszpángmoly személyében újabb kártevő árasztotta el kicsi kertem még kisebb és egyetlenke díszbokrát, de olyan fergeteges gyorsasággal, hogy lényegében egyik napról a másikra lenullázta az ominózus zöldet. Bár horror cuccal permeteztem, a szegény kis növény csúnyán megsínylette a balhét – de mostanra mintha éledni látszana, friss zöld hajtásai legalább is erre engednek következtetni. A puszpángmolyt megelőzően boányi méretű meztelen csigák is felütötték a fejüket, mégpedig indokolatlanul nagy számban, akikkel napi szintű harcot kellett vívni. Kipróbáltam én szinte minden, az interneten elérhető praktikát, de ezek a dögök a sörömet nem isszák, a sót a hajnali pára bemossa földbe, még leginkább a szép türkiz színű csigairtó granulátum az, ami működik, de azt meg kezdik kikerülni, szóval újabb trükk kell, vagy egy jó vaskos tél, amit viszont nagyon bírnék utálni. A múltkori bejegyzésem kapcsán valaki megjegyezte, hogy szép-szép ez a nyilvánvalóan csak dekorációs célokat szolgáló kirakat-házikó, de hát hogy konyha, az ugyebár nincsen is benne…??? De. Van. És használjuk is. Fabrikáltam egy térhatású házszámot is (egy Sóskútról áthozott régi fiók meg az eredeti táblák felhasználásával), ennek kapcsán pedig – ugyan utólag , de – összeszedtem néhány olyan inspirációt, ami ötletet adhat azoknak, akik változtatni szeretnének. (További ötletek a Pinterest albumomban.). A kedvenc házszám-ötletek: Rákattantam a rozsdás és fémes színvilágra, legalább is erről tanúskodnak azok az apróságok, amiket amúgy a Lidl-ben vásárolt akrilkészlet színeiből kevert festékkel készítettem el. (A tárgyak technológia leírása a Hobbi Bútorfestők Facebook csoportban megtalálható: arra bíztatok mindenkit, aki érdeklődik a bútoralkotás, DIY, festés, átalakítások téma iránt, az rohanjon és kérje felvételét az egyébként zárt csoportba. Hihetetlen közösség jött itt létre, elképesztő mennyiségű tudással és tapasztalattal, na és nem utolsó sorban segítőkészséggel. Érdemes böngészni a bejegyzéseket: rengeteg inspirációt és technikai tudást lehet szerezni némi olvasgatás és keresgélés árán, én magam is sokat tanulok itt. ) Próbálok persze „normális” (kevéssé vad vagy drámai hatású) dolgokat is festeni – hát ezek meg így sikerültek: Aranykezű Rita Függöny dizájn munkájának köszönhetően végre a textildekor is elkészült. Kisasszony Dekor jóvoltából megtanultam transzferálni is: mindenkinek ajánlom ezt a technikát, mert rendkívül könnyű elsajátítani és nagyon látványos eredményt lehet elérni vele. Elkészültem végre a vendégpapucsok/cipők tárolására szolgáló kis szekrénnyel (a Kalapuccában ugyanis nincs klasszikus értelemben vett előszoba, így ezt a funkciót szét kellett osztanom a nappali és a fürdő előtere között), amit chippy look stílusban próbáltam megcsinálni (a chippy look lényege, hogy minél kopottabb, viharvertebb, ócskább, sérültebb hatású legyen a tárgy, minél több „hibája” legyen a festésének…), mégpedig többrétegű struktúra-építéssel és festéssel. (A tárgy készítésének technológiai leírása másik kedvenc festős csoportomban, a Fess'n Velem! posztjai között megtalálható. Ez is olyan közösség, ahová egyszerűen muszáj csatlakozni!) Chippy look témában Monika Bugajska – Bluebird - a nagy kedvencem: ájulat, hogy miket bír csinálni…(Készülök már azzal a poszttal, ami a DIY példaképeimről, az engem inspiráló alkotókról szól: ha meglátjátok a munkáikat, garantáltan lehidaltok…) Remekül illik ebbe a chippy look tematikába a tornác legújabb darabja is: egy régi, nagyon megviselt, de pont ettől csodálatos felületű és színvilágú lemez-szekrény: számomra mesésen szép, nem fogom festékkel bántani… De ami mindennél fontosabb: két hete új lakója van a Kalapuccának Happy The Smarthunting, a most 4,5 hónapos beagle kislány személyében… Mindenkinek nagyon köszönöm a részvétnyilvánításokat , igen, tudom, ásni fog, és szökni fog, és igen, makacs, és igen, falánk…De: eszméletlenül jó fej, elképesztően kreatív, és akkora gazember (lányokra lehet ilyet mondani…???), hogy csak imádni lehet…
Az újabb, közel kéthónapos csendesség időszakában – ami normális emberek számára egyébként a nyári szünetet, ad abszurdum a nyaralást, vakációt is jelentette – jó sok minden történt a Kalapuccában, persze ezek többségének valamilyen módon köze volt a festéshez (vagy a virágültetéshez). A múltkori posztban mutatott fürdőszoba végre elnyerte végleges formáját (a csempefestés sztoriról itt írtam), amiben nagy szerepe volt a méretre készített, meseszép zuhanyfüggönynek (ez utóbbi a paksi Rita Függönydizájnt dicséri), illetve annak, hogy viharos gyorsasággal sikerült beszereznem a létfontosságú csecsebecséket. (A fürdőszekrényt már csak a teljesség okán ismétlem ide, végül is ő is beletartozik az elmúlt 73 nap ecsetezéseibe). Az internet népe jóvoltából a budiajtóra felszavazott, Antus Marcsi által dekupázsolt szívecskék unalom ellen kaptak a szomszédságukba egy előszobafalat, amit egy régi, Sóskútról átmentett spalettából és néhány öntvény fogasból készítettem. Mivel a házban két hálószoba van, mégpedig az épület két végén, első perctől tudtam, hogy az egyik majd inkább lányos, a másik pedig inkább fiús lesz – így stimmelni fog a ying-yang sztori és én is kiélhetem mindkét agyféltekém vágyait. A nőiesebb stílusú hálószobába készült egy tükrös pipere polc, amit egy sötétbarna parasztbútorból készítettem – és lett egy barokk stílusú komód is. Ha pedig barokk és stílusok: korábban már pöfögtem ezen a témán egy kicsit, de nem tudom megállni, hogy ne tegyem meg újra, mostanában ugyanis újfent bútorvadászatban vagyok („lábfetisiszta festőnő keresi 150 cm-nél nem szélesebb, neobarokk stílusú komódnak álcázott végzetét”), így van szerencsém nagy dózisban kapni a hülyeséget. (Elnézést a hülyéktől…)- Minél erősebben hullámzik felfelé ez a bútorfestés dolog, minél hevesebben tombol a shabby chic és a DIY, annál több „ónémet”, „barokk”, „reneszánsz”, „neobarokk”, stb. „antik” tárgy jelenik meg a piacon (a „szecis”-ről már nem is beszélve… Mármint szecessziós… Már várom, hogy a barokkból mikor lesz „baris”, a reneszánszból „renis”… Az empire-re meg gondolni sem merek…). Kedvenceim a barokk tévészekrények és az antik műbőr garnitúrák (na meg a helyesírás-tudás maximális hiánya, de ez már legyen az én gondom), illetve az önjelölt művészettörténészek, akik egymást gyilkolják, ha valaki lefest egy intarziás bútort… Ami jellemzően egyébként a 60-as években készült, bútorgyári sorozatban, és bár valóban jó minőségű és állapotú tud lenni - főleg, ha vigyáztak rá -, akkora nagy értéket azért nem képvisel, antikvitásnak meg majd csak úgy száz év múlva lesz tekinthető. Nem, mintha én olyan rohadt nagy szakértő lennék ebben a témában: a bútorok hátoldalára ragasztott címkéket viszont el tudom olvasni… És ha nincsen címke, józan ésszel akkor is ki lehet matekozni, hogy fizikailag sem létezhet ennyi eredeti ónémet ruhásszekrény és barokk karfás szék egy országban, de még egy kontinensen sem – arról már nem is beszélve, hogy a 20-80 ezer forintos ár is elgondolkodtató kéne legyen . A „probléma” (ami persze csak vihar a biliben, teljesen feleslegesen berregek itt rajta) egyébként a „stílusú” szó hozzáadásával röhögve megoldható lenne, és lényegesen korrektebbé is tenné ezt az egész piacot. A többségükben amúgy a flamand részekről (főként Belgiumból, Luxemburgból és Hollandiából) származó, illetve az 50-60-as évek hazai stílbútor-gyártásából megmaradt cuccokat, amelyek valóban törekednek korábbi korok stílusjegyeinek felidézésére, annak kellene nevezni, amik: neobarokk stílusú komód, ónémet stílusú asztal, empire stílusú etrüszk, Thonet-jellegű szék, stb. Na, mindegy, szóval valahonnan Kecskemét környékéről nekem is sikerült beszerezni a barokkot, úgy kábé húszezerért – de hogy a valóságban milyen lett szegény, azt soha az életben nem fogom tudni normálisan megmutatni, mert egyrészt örökös ellenfényben áll, ami a jó fotó legnagyobb ellensége függönnyel (még) nem bíró bloggerek számára, másrészt a színe (Lignocolor Shades) sok-sok árnyalatot egyesít magában, így hol barnának, hol szürkének, hol lilának mutatja magát. (És igen, direkt látszik koszosnak, és nem, nem azért ilyen nagy divat a shabby meg az antikolás, mert így nem kell többé takarítani...) Szintén a lányos hálószobába készült egy szék, amit éjjeli szekrény helyet szántam: arra, amire kell – vagyis rápakolni a távirányítókat meg az egyéb apróságokat - ugyanis pontosan megfelel. Ez momentán egy kísérleti darab, ami sajna nem igazán sikerült jól (kicsit nagyon túlfestettem, sok lett a folt) – pedig az alkalmazott felületképzési technika nekem nagyon ígéretesnek tűnik: a festékbe ugyanis konyhasót tettem. (A sótól a festék rücskös/érdes lesz, így nagyon jó kis hepehupás vagy érdes felületet lehet csinálni vele, ugyanakkor megmarad a csiszolhatósága is, így az antikolásnak semmi akadálya.). Mivel az alapanyagul szolgáló szék olyan szinten volt szúnyomos (egymilliárd lyuk per négyzetcentiméter), hogy azok eltüntetésével próbálkozni sem volt érdemes, jobbnak láttam, ha inkább egy érdekes felülettel vonom be az egészet. Az biztos, hogy valamikor kapni fog egy (két-három) újabb réteget a drága. Ugyan ebből a szék-kontingensből - immáron tanulva a korábbi tapasztalásból - készítettem el a bútorfestők/újrahasznosítók lényegében kötelező alapdarabját, a szék-virágtartót. A receptúrán annyit változtattam, hogy itt az egyik festékrétegbe gletteléshez használt gipsz, a másikba só került, ezekkel alakítottam ki a bútor felületét. Még mindig a csajos szobánál maradva: készült ide egy hatalmas tükör is, aminek a kerete szintén Sóskútról jött, eredetileg szentkép tartózkodott benne, a tükröt már Pakson tettem bele. A valahai, műanyag hatású csúnya arany színt jó sok réteg festékkel (mert hát ezt is túlfestettem) és metálpasztákkal tüntettem el. Következzék az étkező-konyha-nappali tengely, ahol egyetlen Singer varrógép volt az összes asztal donorja: a lábából étkezőasztal lett, az asztalka részéből dohányzó asztal, mostanra csak maga a varrógép test maradt – ami egyébként az ajándékozás kiindulópontja volt. (Mert hogy fali lámpát szeretnék készíttetni belőle, amit egy korábbi bejegyzésben mutattam is.). Az étkező asztal lapja a raklapok tartó/elválasztó elemeiből készült, mégpedig úgy, hogy a különböző méretű és színű fa kockákat/téglákat az ügyes kezű paksi raklapbútor-készítő Váradi Lacika (némi noszogatásra és erős kétkedéssel) összeragasztotta, majd lecsiszolta (kérésemre benne hagyva a szegeket, mert kicsit indusztriális jelleget akartam adni neki), majd lenolaj kencével (ami csodát tud tenni a faanyagokkal) beengedte és végül lakkozta. Az asztal köré háromféle, egymástól radikálisan eltérő szék került, ezzel pedig ismét valóra vált egy régóta dédelgetett lakberendezési vágyam (mondjuk maradt még elég…). Szintén saját terveim alapján készült a dohányzó asztal is, aminek a lapját a Singer-asztalka adja – ezt azonban először ki kellett hámoznom a repedt politúrozás fogságából, így bukkant elő a felső rész mintázata is, amit nem festettem le, csak csudatévő lenolaj kencével kezeltem. Az asztal lába – ami lényegében egy vas kosár – építési betonrácsból (HD háló) készült: a paksi Partner Kft. vasudvarában kiszabták az általam készített stancrajz alapján a formát, meghajlították, apukám pedig összehegesztette. A rozsdás vasat direkt nem festettem le, csak matt lakkal fixáltam. (Azt csak halkan mondom, hogy mindkét asztal kapcsán voltak percek, amikor férfiemberek finoman szólva is furcsálkodva nézték a hülyeségét intenzíven magyarázó szőkét – de végül mindenütt sikerült eltáncolnom, mihez és miért kell úgy minden, ahogyan azt kérem. Ezekkel a képekkel most köszönetet is mondok mindazoknak, akik nem hajtottak el a jó fenébe, amikor hozzájuk fordultam: remélem sikerül bebizonyítanom számukra az épelméjűségemet.). A ház másik végén lévő fiús hálószobába már robosztusabb, sötétebb darabok kerültek, például a Sóskútról átmentett dögnehéz szekrények, amikből apus kiszerelte a zárat, helyükbe pedig oroszlános fogantyúkat tettünk és kész. (Eredetileg fehér-fekete-arany színt szántam nekik, kicsit a szecesszió vagy az art nouveau jegyében, de aztán meggondoltam magam. Ebbe a miliőbe, ami a házban lett, valahogy mesterkélt lett volna az elsőre jónak gondolt megoldás). Az éjjeli szekrény egy bumfordicska fenyőbútorból készült, és átfestődött (1881 aranyra) az ágykeret egyébként cseresznye színű fa része is. A sok-sok-sok átfestett képkeret és kaspó közül csak a szintén Sóskútról elhozott régi ablakkeretből készített dekorációt nevesíteném, de a képeken látható többi dolog is találkozott az ecsetemmel. Nem akarom viszont kihagyni a teraszbútort, mert időrendi sorrendben igazából ez volt az itteni legeslegelső festésem. A birtokbavétel harmadnapján a házzal kapott Mundlos varrógép-lábú asztallal együtt gyorsan megfestettem a sóskúti kárpitos székek lábát, így két nap padlón ülve evés után végre volt hol vacsorázni a házfelújítás során. (Az olíva színű székek már később készültek, de velük lett teljes a kép és a kényelem.) A beltéri tárgyakhoz képest ezeket a holmikat zománcfestékkel csináltam, amiről annyit ugye muszáj tudni, hogy csiszolással nem antikolható, így az egyes rétegek egymásba mosásával, illetve kézi festéssel kellett „díszíteni” őket. Jó nagy munka volt a főbejárati ajtó és keret elkészítése is (újfent zománccal), ezzel két teljes – reggel 6-tól este 8-ig tartó – napot biztosan eltöltöttem. (És amikor benne voltunk a közepében, akkor nem hittem el, hogy két hónap múlva már nem fogunk emlékezni, mennyire kikészültünk mindannyian fizikailag – pedig már tényleg nem emlékszem…). Nem volt egyszerű a tornác farészeinek felújítása sem, mert egyrészt elég nagy részeken kellett kipótolnom a fát (május 31. óta legjobb barátom a Mestertapasz… Bocsi, csajok…), plusz délután, munka után, nappal szemben ezer fokban tériszonyosan létrán állva festeni nem egy leányálom… A festéket azonban, amit itt használtam, ajánlom mindenki figyelmébe: a Tikkurila nekem megint bebizonyította, hogy tud valamit. Már a fürdőben használt falfestéktől is oda voltam, meg vissza, a Valtti Opaque nevű kültéri fa fedőfesték azonban egyszerűen lenyűgözött. Csodásan terül, remekül fed, gyorsan szárad, szuper színei vannak: imádom. A festés után családom összes férfitagjának összefogásával bronz színű polikarbonát fedés került a tornácra, így végre védve vagyunk az eső ellen, még ha egy erős kompromisszumot is kellett tennem (alapvetően ugyanis nem igazán szeretnék műanyag dolgokat magam körül…). Ebben az esetben azonban meg kellet alkudjak, a cseréptető ugyanis teljesen elvette volna a tornác, és a ház minden helyiségének természetes megvilágítását is (a Kalapucca egyik sajátossága ugyanis, hogy az összes ablak az udvarra/tornácra néz, a többi homlokzaton nincsen nyílászáró…). Nem festés ugyan, de számomra fontos: a nagyobb volumenű felújítások sorát a korábbi fadeszkás kültéri burkolat cseréje zárta, ezzel pedig egy újabb vágyálom teljesült be, mivel az új burkoló anyag a már a sóskúti házhoz is kinézett Fabro Deszka Stone lett. Tudom, hogy sokan gondolják úgy, hogy a fa csak fából az igazi, és minden más megoldás kizárólag gagyi tud lenni - az esetek egy jelentős részében valóban igazuk is van. Ez az anyag azonban – szerintem legalább is – remekül imitálja az öreg fadeszkát, csodásan illeszkedik a házhoz és a többi kültéri anyaghoz (antik tégla, folyami kavics, szikladarabok), és ami nem elhanyagolható, hogy vagy 20-30 évig kábé semmi dolgom nem lesz vele. A rendkívül gyors és csodaszép és virágbarát lerakás Acseripisti kezét dicséri, az pedig, hogy belefértem Paks legjobb burkolójának az idei évezredre már teljesen betelt naptárába, szintén a Fabro Stone-nak köszönhető. Hát nagyjából ezek az elmúlt két és fél hónap főbb darabjai, amelyek többsége krétafestékkel készült. A haza piacon elérhető márkákat én egy-két kivétellel már kipróbáltam, és mindegyikkel jól tudtam dolgozni: a választásaimat leginkább a színek határozták meg. (Mióta viszont rákaptam a saját keverésű színekre, lényegében mindegy, mivel dolgozom. Lehet, hogy a forgalmazók nem fognak megdicsérni érte, de én bizony simán egymásra festem az eltérő márkák festékeit, és képes vagyok össze is keverni őket…). Mondjuk az nem titok, hogy a leggyakrabban Lignocolor-t és Vintage Paint-et használok (utóbbinak hatféle színű waxa van!), illetve a Pentart dolgait (effektek, metálpaszták, repesztő lakk, ilyesmik…). A munkáimat másokéval összehasonlítva azt kell mondjam, hogy én a nagyon sok réteget festő, sokszor a túlzásokba is belemenő (teátrális???) festési stílust csinálom (egyelőre) – bár ha nagyon muszáj, azért tudok teljesen homogén színeket is festeni. És hát van egy csomó technika – pl. transzferálás, dekupázs, stencilezés -, amiket még egyáltalán nem csináltam, de majd eljönnek egyszer ezek is.
Előjáték: ma végre szerét tudom ejteni, hogy véget vessek a BloggerTrógerség immáron több, mint másfél hónapja tartó világnapjának. Az eltelt idő mennyiségéből egy nagyon fontos következtetés mindenképpen levonható: a tavasz mellett - amint azt korábban már megállapítottuk - a nyár és a festés is erős ellenszere a blogírásnak. A mai opusszal úgy kábé egy hete készen vagyok, de aztán valahogy minden délutánra - és innentől fogva értelemszerűen estére és éjszakára is - akadt valami sürgősségi festenivaló... Aki űzi ezt az ipart, az tudja, hogy milyen ez... Belekezd az ember egy szekrénybe délután, felkeni az első réteget, de amíg az szárad, belekezd egy tükörkeretbe is... És mert sok réteg kerül egymásra, meg köll csiszolni és waxolni is, egy-egy ilyen "gyors" pingálás nagyjából éjfélkor bír véget érni, másnap persze nyilván munka... Hát így jártam én ezen a héten (meg a múlt a héten, meg a megelőzőn, és az azt megelőzőn is...). És nem tudom azt mondani, hogy KÉSZ, egyszerűen csak muszáj volt már otthagyni mindent (konkrétan 8 különböző színű képkeretet, a második réteg után) és valami mást csinálni. Úgy hogy ami most jön, az nagyjából egy hete íródott, így most pofátlanul bele fogok szúrni itt-ott némi aktualizálását, amiért előre is elnézését kérek: a patchwork nem az a műfaj, ami javítaná az olvasmányok élményét... (Az eredeti szöveg kivételesen dőlt betűvel, hogy legalább ennyit segítsek az időbeliségen...). Jó régen írtam ide bármit is, így először is szeretném megkövetni azokat, akik már jó alaposan beleuntak a blogon található nagy semmibe. A csendességre annyi mentségem van csupán, amire az előző bejegyzésben is célozgattam, hogy aszongya lépésváltás/tervmódosítás/újratervezés van fennforgásban. Ennek eredményeként mostantól a Ház És Más blog nem csak – vagy nem annyira – a sóskúti építkezési fergetegpartiról fog szólni, mert átmenetileg (= idén) ez a buli sajnos nem kezdődik el (lásd még: „Elhunyt szomszédoknak kézbesített hatósági határozatok szerepe az építési ütemtervek szétmázolásában” című projekt + egyéb más országlási kedvességek és jóságok) – pár hete zajlik viszont egy másik, a #kalapucca projekt. Ennek epicentrumában egy elég régi, de kb. 8 éve felújított (helyi védettségű) parasztház áll, bűbájos pici kerttel, imádnivaló udvarral, jó elosztású terekkel – meg persze a családom és én. A tényezőkből sejteni lehet, hogy itten bizony jó nagy adag DIY melóról lesz szó, némi költözéssel is megspékelve. Kezdem is rögtön a közepén, mert hogy sokaknak ígértem beszámolót a csempefestésről (igen, igen, az ízléstelen/rémisztő/undorító csempéről van szó…), ami számomra is egy hatalmas nagy tapasztalás volt, lévén soha ilyet előtte nem csináltam és az anyagot, amit használtam, azt sem ismertem. Hogy miért kellett nekem csempét festeni, ahelyett, hogy levertem volna a régit? Mert nagyobb méretű pusztítás és építés nem fért bele az időbe –egyébként pedig csak átmeneti megoldásra volt szükség, lévén 1-2 év múlva egyszerűen muszáj lesz hozzányúlni a kommunális helyiségekhez, a jelenlegi ablakhiány ugyanis hosszabb távon nem tartható fent. A való világ szükségszerűsége tehát a kezemre játszotta a lehetőséget, hogy kipróbálhassam végre a csempefestést (még ha esetleg ez valaki számára fura vágyálomnak is tűnik...). Szóval adott volt a régi csempe, amin elég sok repedés meg tipli utáni lyukat kellett eltüntetni (de ez akrillal és mestertapasszal annyira azért nem volt nagy gond), meg adott volt a koncepció, miszerint a rusztikus kis házikót én bizony kastély-vidéki francia-indusztriál eklektikában fogom berendezni, értelemszerűen megtartva a rusztikus jegyeket is. Az enteriőrt Varázskezű Bea Barátném munkáira alapoztam, így a fürdőbe már akkor volt egy meseszép faragott tükröm és egy csodás üveges vitrinem, amikor a fejemben tervek helyett még csak káosz kavargott. A bútorfestős csoportokban nézelődve viszonylag gyorsan adott lett a festéshez elképzelt anyag is, a krétafesték, ami ugyebár mindenre felhordható, a tartósságát waxolással (ez lényegében viaszolást jelent), erős igénybevételnek kitett helyeken további lakkozással érjük el. A piacon mostanra elég sok krétafestéket (=chalk paint) lehet kapni, én talán egy-két kivétellel mindegyiket kipróbáltam, nekem mindegyik tetszett, igazából egy-egy márka színei azok, ami alapján választani szoktam. Hogy végül mégsem krétafesték, hanem a Fusion nevű ásványi festék (mineral paint) lett a befutó, annak egyrészt a színkínálat, másrészt az az oka, hogy ezt nem kell waxolni, elég a lakkozás is. (Kb. 20 m2 felületről beszélgetünk, ami így leírva nem annyira sok, de több rétegben/fázisban kézzel végig csinálni rajta mindent, na, az nem egy leányálom… Azt viszont rögtön mondani kell, hogy ezt a festéket csiszolással/koptatással antikolni nem annyira egyszerű, viaszolni kell a festék alatt, ahol mégis ezt szeretnénk végrehajtani. Egy nagyobb, és összetettebb felület esetén ember legyen a talpán, aki emlékezni tud, hol viaszolt az egyes rétegek alatt… Én ezt biztosan nem fogom kipróbálni. Ez a tulajdonság azonban – szerintem – semmit, de semmit nem von a festék értékből, amibe, majd mindjárt látjátok, én szabályosan beleszerettem.). Én az ALGONQUIN színt választottam, amiről az a mondás, hogy: „A legkedveltebb mély tóp színünk. Hajlamos változtatni a színtónusát a megvilágítástól függően. Semleges színű sárgás-bézs vagy barnásszürke? Nagyon nehéz megmondani, mert minden attól függ, milyenek a fényhatások és környezetében a színek. Ennek köszönhetően bármilyen színnel párosíthatod.” Vettem hozzá szépen áttetsző és antik hatású lakkot – bár az utóbbiról ugyan semmi fogalmam nem volt, hogy mi is az, de baj ugyebár nem lehet belőle. Bár hetekig úgy voltam vele, hogy nem fogok alapozni, merhátminek (ez a festék akrilt is tartalmaz, ami lényegében beépített fedőrétegként működik) , a festés előtti napon meggondoltam magam (=beparáztam), és rohantam Otex-et venni, ami Pakson azért annyira nem volt egyszerű, ezt ugyanis nem tartják minden festékboltban. De végül lett Otex is, így elzavartam mindenkit otthonról és lealapoztam a csempét. Sajna erre a melóra sem lehet ráfogni, hogy jobb csinálni, mint kimagozni 10 kiló meggyet, az Otex ugyanis elég büdös (nyilván nem is kifejezetten egészséges), így csak folyamatos átszellőztetés mellett lenne szabad használni, nekem meg ugyebár nincs ablakom a fürdőn, de azért meglett. Ha valaki egyszer majd használja ezt a hídképző alapozót, arra feltétlenül figyeljen, hogy azonnal törölje le, ha rossz helyre kerül a festék, száradás után ugyanis csak bombával lehet eltávolítani… Az alapozó száradása után jött a festés, ami több meglepetést is tartogatott. Egyrészt a festék állaga – a viszonylag sűrű és krémes krétafestékekhez képest – meglepően folyékony, mondhatni vízszerű, ebből kifolyólag rendkívül könnyű volt felvinni (ecsetet és hengert használtam). Meglepő volt az is, hogy már az első réteg milyen szépen fedett – és meglepő volt a kiadóssága is, ami messze a várakozásaimon felül alakult. Az 500 ml-es flaskára az volt írva, hogy 7 m2-re elég két rétegben, és ez nem volt hazudozás egy kicsit sem. A legnagyobb meglepetés azonban a szín volt, ami egészen addig, amíg az udvaron, természetes fényben nézegettem, pont olyannak látszott, mint a képeken. A fürdőben, immáron felkenve viszont egy sokkal sötétebb színt mutatott (az ottani világítás függvényében), amit nem igazán tudok meghatározni, mert sem nem szürke, sem nem barna, sem nem lila – hanem olyan mindegyik… Ez a fajta meglepetés egyáltalán nem volt ellenemre, mert bár sötétebb lett a csempe, mint az először a fejemben volt, ez a nem várt, lakkozás nélkül csodaszép matt szín sokkal elegánsabb lett és jobban kiemelte a tükröm és a csapok szépségét. (Erről csak annyit, hogy a természetes fénynél „szimplán” bronz színű csapok a csempe színétől kaptak egy vöröses beütést és szinte életre keltek…). Tapasztalásból eredő jó tanács így utólag: célszerű megvenni az elérhető legkisebb kiszerelést a becélzott festékből (ez minden festékre igaz!) és próbafestést csinálni, hogy kiderüljön, az adott dolognak milyen is lesz a színe azon a helyen, ahol ő van/lesz... A nagyobb felületű projekteknél ezt a jövőben én is mindig meg fogom tenni, mert még egyszer nem lesz ekkora szerencsém. A festéket két rétegben hordtam fel, majd átlátszó lakkot kentem rá (természetesen mindenütt kivárva az előírásos száradási időt) – ettől selyemfényűvé vált az addig tökéletesen matt felület. Az átlátszó lakk állaga is erősen folyékony, nagyon könnyű volt vele dolgozni – és pontosan ugyan ez igaz az antik (=barna) lakkra is. Mindegyik termék szagtalan (vagy csak nagyon-nagyon enyhén „illatos”), vízbázisú, vagyis elég jól törölhető és a szerszámok is vízben moshatók. A barna lakkot sima ecsettel és szivacsecsettel vittem fel (a szivacsecset a Jysk-ben fillérekért kapható készletből származik, amelyben nem csak korong alakú szivacsecset van, hanem szögletes is: remek jól lehet vele dolgozni, a Jóisten áldja meg, aki kitalálta…), és annyira foltosra festettem, amennyire csak tudtam (az antik lakkot ennek okán lényegében kétszer kentem fel, hogy minél kevésbé legyen egyenletes a felhordás ). A végeredményt a fotók sajnos csak kevéssé adják vissza, és nem csak azért, mert bénán fényképezek/buta a telcsim/vacak a fény… Élőben valahogy mást mutat. De a helyiség karakterét azért lehet érzékelni, bár még közel sem vagyok a végén, hiszen a falfestés ennek a hétnek a programja lesz (újabb álom-meló: kb. 3 méter magasan kimaszkolni a mennyezetet, majd utána hengerezni… Az idő felében a kádban áll a létra, és csak a már fent lévő kristálycsillárba és karnisba verheti be a fejét az ember kicsit sem tériszonyos lánya…). A falfestéssel elkészülhettem volna a csempefestés előtt is, de szerencsére ez nem így lett: az eredetileg kigondolt – egyébként nagyon visszafogott - púderszín (színmintája) ugyanis brutál rózsaszínűre változott a csempe hatására… Most egy egészen finom, szinte láthatatlan (púder rózsa) színt fogok csak felvinni, mert ha minden úgy lesz, ahogy azt számítom, akkor ez pont annyira fog erőteljessé válni a csempe színétől, amennyire az kell. LAPZÁRTA KÖZBEN ÉRKEZETT: a falfestés első rétegben megtörtént – maszkolás nélkül. A vízszintesek és függőlegesek, valamint a sík felületek és tiszta falélek maximális hiánya miatt teljesen értelmetlenné vált a ragasztószalagozás, maradt a szabadkézi csíkhúzás… Maradjunk annyiban, hogy a végeredmény szerethetően girbegurba lett – viszont sajnos kell egy második réteg is. Ennek annyira nem örülök, mert a lámpák nagyon meleget csinálnak a felső légtérben, ráadásul a kádban álló létráról a saját fejem felett nyúlászkodva hengerezni sem egy nagy élmény. Sebaj, ingyen edzés, megspóroltam a mai edzőtermet (…Hmmm…Hogy én oda nem is járok? Hát akkor meg pláne…) Hozzáfűzési kiegészítés: a falfestés (természetesen) elkészült. Most így néz ki a fürdő. A tükör és a vitrin - miként azt fentebb már írtam is - Bea Barátném keze munkája, a mosdó alatti szekrény (persze Lignocolorral festve) az enyém. A szekrényen látható - nem kicsi - bútorgomb és a szemetes a Vivre-ről érkezett. (A bútor és tárgyfestésekről fogok majd külön is írni...) Hiányzik még egy nagyon fontos, majdan nagy felületen látszó elem, a zuhanyfüggöny is, amit a nem szabványos mérete okán kültéri (UV és penészálló) impregnált anyagokból fogok varratni, de csak az 3 hét, hogy az anyag megérkezzen :-( LAPZÁRTA KÖZBEN ÉRKEZETT a hír Ritától, a paksi függöny-szakértőtől, hogy az általam kiválasztott anyagot csak szeptemberben tudják szállítani… Ez az én formán. Még szerencse, hogy van B-terv, így végül mégis csak lesz függöny... Eredetileg egyébként a padlót (=járócsempe) is festeni akartam, de aztán belefutottam az Obiban egy egészen jó laminált lapba, amit ráadásul jó alaposan le is áraztak, mire a megvásárlására került sor, így végül – zseniálisan ügyes kezű édesapámnak köszönhetően – két doboznyi anyagból úgy leburkoltuk a fürdőt és a vécét, hogy egészen pontosan egyetlen tenyérnyi darabka maradt csak ki… A WC egyébként lényegében követte a fürdő sorsát azzal a különbséggel, hogy itt a csempe nagy részét beburkoltuk raklapdeszkából készült és polcokkal felturbózott lambériával, így sikerült eltakarni a vécétartályt (és biztosítani a szükséges tároló helyet). A famunkát Raklapbútor Paks Lacika készítette, aki nem csupán formai elképzeléseimet valósította meg, de az általam készített (ecetbe áztatott fémes és fekete teás) páccal is lekezelte az anyagot, ami ettől csodaszép (és még mindig egyre sötétedő) színt kapott. (A pác után jött egy réteg lenolaj-kence is, ami szintén mélyíti a színt, és persze néhány réteg lakk is). Az ecetes pácot nagyon könnyű – és olcsó - elkészíteni: ecetbe (mindegy, hogy 10 vagy 20%-os) bele kell tenni valami fémet, mondjuk egy dörzsit. Pár nap után már használható a pác (én mondjuk 4 hétig érleltem), bele lehet tenni a fekete tea filtert, amit csak pár órán keresztül kell benne hagyni (pácolási kísérleteimről korábban amúgy itt írtam). Az ecetes páccal átkent faanyag szaga meglehetősen markáns, de ez idővel egyre enyhül. A felkenés után napokig, de inkább hetekig dolgozik még a pác, ennek megfelelően változik a fa színe is, ezt nem árt belekalkulálni a dolgokba. A végeredmény viszont megéri, hiszen a viszonylag olcsó raklap anyagból minimális pénzzel lehet csinálni egy csodaszép felületet. A WC-ben már Otex/alapozás nélkül festettem a csempét (semmi különbség nincsen a végeredmény felületét illetően) és nem is lakkoztam, hagytam, hogy teljesen matt maradjon a felület (itt nem számítok fokozott igénybevételre: vélelmezhetően nem azon az egy sornyi csempén fogom a fejemet vagy még keményebb dolgot a falba verni, hanem találok valami nagyobb felületet, ha a szükség egyszer úgy hozza…). A WC-be került a hálószoba tapétázásából kimaradt (vanília-fehér vékony csíkos) tapéta, egy kristály falilámpa (amiből kevés látszik, mert jó magasan van…) és néhány kép is: így végre a legkisebb helyiség is teljes jogú tagja lett a háznak. Kapott egy ajtót is szegény klotyó, mégpedig kifejezetten budiajtó jellegűt. Ezt szintén Raklapbútor Paks készítette el nekem, a szokásoktól eltérő módon – szekrényszerűen - kétszárnyúra, a nyílási helyhiány miatt. Néhány réteg Lignocolor krétafesték (fekete, Shades, két réteg fehér, 1 réteg Englisch Weiss), nem kevés csiszolás, majd átlátszó és fekete waxolás után megérkezett a kívánt rusztikus deszka budiajtó hatás, amit a kontraszt kedvéért egy finoman elegáns bútorgombbal egészítettem ki. Brand new: a közvélemény (=bútorfestős csoporttársak) intenzív unszolására a budiajtó kapott 2 db dekupázsolt szivecskét, így most már tényleg teljes a fíling...Képek hamarosan. ja és ezek a bútorgombok is a Vivre-ről... Új ajtó egyébként a fürdőnek is jutott (bár eredetileg ide „csak” függönyt akartam tenni, a családi nyomás hatására azonban ellágyultam…), amit szintén raklapból készített nekem szintén Váradi Lacika. Ennek csupán annyi érdekessége van, hogy alul-felül 15 cm-rel rövidebb lett az ajtó, így a pára ki tud majd jutni az ablaktalan fürdőből (remélem) – és hogy a belső oldalon, ahol az ajtó a csempére rányílik, kilincs/bútorgomb helyett egy régi övből készült fogantyú van, ami így nem töri össze a csempét. Igazából kívülre sem klasszikus bútorgomb fog kerülni, hanem egy gömb alakú – maradék – réz karniszáró, de mielőtt azt felteszem, egyrészt le kell festenem az ajtót - önmagamat ismerve két munkanapot is el fogok tölteni vele -, másrészt szereznem kell egy 90 mm-es 6-os csavart...
És ami majdnem kimaradt: a csapokat az Aliexpress-ről rendeltem (Bea Barátném példáját követve bebátorodtam én is) – és azt kell mondjam, hogy teljesen elégedett vagyok. Sikerült olyan csapokra szert tennem, amilyet akartam, és mindezt úgy, hogy a két csapért szállítással (ami 7 nap volt) együtt annyit fizettem, amennyiért idehaza egyetlen, stílusban/színben hasonló csapot sem tudtam volna venni… Persze ezeket is Édesapám szerelte be, aki élete során látott már pár csapot és szerelvényt, így neki simán elhiszem, hogy „frankó a cucc…”. A mai MÁS-t most emberiességi okokból elspórolom: dumáltam eleget és hát festenem is kell (meg locsolni a pótlás alatt álló füvet, meg keresni állólámpát az olvasósarkomba, meg kicsomagolni még dobozban lévő dolgokat, meg lemetszeni a levendulát, ésatöbbiésatöbbi…). Ígérem, hogy mostantól kicsit sűrűbben leszek/írok, már csak azért is, mert közben azért festettem még pár dolgot, és a kerttel is babrálgatok… Végső hozzáfűzés: az elvirágzott levendulát (nem volt kevés!) lemetszettem, minden dobozt kicsomagoltam, meglocsoltam a füvet is, de állólámpám továbbra sincs :-( Tudom, hogy jó régen jelentkeztem utoljára bejegyzéssel, és ennek nem csak az az oka, hogy minden egyes szál tulipánt/harangvirágot/sárga növényt és az erőműben virágzó szolgálati fát ötvenszer körbe kell fényképeznem… Nehéz megszólalni abban a rettentően megfurcsásodott világban, amiben mostanság élek. A sóskúti ház kapcsán való küszködés mára a bolhapöcsnyi jelentőségű problémák sorának legvégén áll: az elmúlt időszakban sajna termelődtek ennél húsbavágóbb és folyamatos jelenlétet igénylő ügyek, amelyek miatt szükségszerűen át kellett alakuljon az élet. Korábban már biztosan idéztem kedvenc főnököm, Atomanti paksi származású mondását, miszerint „küzdünk, mint disznó a jégen”, és ez most, május végén sincs másként. Én jó ideje abban a hitben élek önmagamat illetően – és erre büszke is voltam – hogy tudom kezelni a változásokat és a problémákat, ez a töretlen önbizalom mostanában azonban egyre több gellert kap. Csak állok és kapkodom a fejem a történések viharában – és néha már siránkozom is, mint az öregasszonyok szoktak, hogy hova is tart ez a világ… A világ, amelyben súlyos agysérülést elszenvedett, 30 évig rokkantnak minősített emberekről 2 db A4-es papíron hatóságilag kimondják, hogy nincs egészségkárosodása és rehabilitációra sem szorul… A világ, amelyben úgy adnak ki építési engedélyt lakóövezetben megvalósítható gigantikus méretű nyitott trágyatárolóra, hogy a környezetvédelmi szakhatósági indokolásban ez szerepel: a felületi bűz nem környezetkárosító… A világ, amelyben virágárus öreg néniken és agg cukrász bácsikon (még ha a 70-es évek higiéniai színvonala és az atlétatrikóból csordogáló mellszőrzet valóban nem kívánatos egy olyan veszélyes üzemben, mint a fagylaltgyártás) demonstrál erőt a Hatóság, de a penészes húst a közintézményekbe szállító „üzem” némi bírsággal megússza… A világ, amelyben a valóságsók odáig süllyedtek, hogy teljes főműsoridős vagina-pénisz kombók kitakarás nélküli arcbatolása ellenére is békasegge-szintű nézettséget produkálnak… A világ, amelyben egy maroknyi, anakronizmus-hívő sárga horda minden kedden megbénít egy fővárost, milliók életét keserítve meg ezzel… (És akkor itt kérek elnézést mindazon visszásságoktól, alja-ügyektől és egyéb szemétségektől, akiket hely- és gyomortűrőképesség-hiány miatt nem említettem…). Ezen körülmények között talán érthető, de legalább is bocsánatos bűn, hogy nem csupán gyors lépésváltást csináltam pár dologban, de picit befelé is fordultam, és a rendelkezésre álló – lényegében nem is létező – szabad időmben olyasmikkel foglalatoskodtam, amik ellene hatnak az általános romlásnak, pusztulásnak. A teremtésvágy eredményeként menet közben lett is vagy 100 tő – különféle fajtájú – koktélparadicsomunk, balkonládába telepített, virágban és termésben tobzódó epreink, pár új csillár és lámpa az ország több pontjáról, egy saját kézzel festett és felújított szobánk, amit az „Én kicsi pónim” horror-változatának lila-rózsaszín világából sikerült átmenteni a Hampton/partvidéki stílus kék-fehérjébe (és mindehhez tényleg csak négyszer kellett fehérrel átfestenem kb. 40 négyzetméter, többségében tetőtéri falat, ami után a kékkel való hengerezés már tényleg gyerekjáték volt… Ja és persze kellett hozzá anyukám ügyes keze és egész napos kitartó varrógépezése, amivel függönyt és párnákat és ágyterítőt varázsolt az ikeás anyagokból. Meg az apukám és az öcsém végtelen türelme, akik rutinos szerszámhasználó lények lévén alig 6-7 óra alatt összerakták a 3 db, szintén ikeás szekrényt, amiket elvileg egyetlen darab nő fél óra alatt egy negyed imbuszkulccsal simán összeállít bármelyik vasárnap délelőtt, miközben a másik kezével ebédet főz… ). És lett még menet közben komoly glettelési tapasztalatom is, meg egy „barokk” komódom, húszezerért, Kecskemét környékéről, amit a Budapesti Minőségi Bútorgyár 15-ös számú MEO-sa 1961. december 13-án műbizonylatolt (eredeti ár 2.740 Ft). Történelmi ismereteimet egyelőre a hivatalos dokumentáció ellenére sem óhajtanám felfüggeszteni, és momentán ugyan ezt tanácsolnám mindenkinek, aki az online piactereken árusításba/vásárlásba bonyolódik. Attól, hogy valami intarziás, vagy hajlított a lába, esetleg még faragott is, nem lesz sem barokk, sem antik, sem ónémet, de még empire sem… Az eladási művészettörténeti nagyotmondások műfajában egyébként a legnagyobb kedvencem az a mindenki által ismert piros műbőr Sky fotelre vonatkozó hirdetés volt, ami úgy szólt, hogy „antik retró műbőr fotel a 70-es évekből eladó…”. (Valamiért van egy olyan érzésem, hogy a történelem – a fizikához és a kémiához hasonlóan – előbb-utóbb szintén beküzdi majd magát a „szüntessükmegapi..ábaminekezzelvacakolni” tantárgyak körébe...) Aminek azonban a legjobban örülök, az az, hogy végre festettem bútort is (a limbózva falhengerezés világrekordjának megdöntése közepette volt néhány – egészen konkrétan 6 darab – szabad órácskám egyik éjszaka…). Aki a képek alapján úgy látja, hogy tényleg jó nagy barom az a nő, aki sokórányi munkát és nem kevés festéket fektet abba, hogy egy szuperszép barna szekrényből egy ütött-kopott és koszos hatású csúnyaságot kreáljon, nos, azt innen, Paksról ezúton is csókoltatom és üzenem neki, hogy nyugodtan kezdjen el valamilyen vintage festéket forgalmazni, mert elég jól meg fog élni belőle… (És igen, a pogácsaláb repedését fakittel javítottam, persze festés előtt vissza is csiszoltam gömbölyűre...) És végre hozzáfogtam a Sóskúton talált templomi padhoz is, aki pár hetet eltöltött némi Xylamon társaságában, így mostanra úgy tűnik, megszűnt benne a szútevékenység. Gondos kezek az elmúlt évek során számtalan réteg olajfestéket kentek a padra, amit kábé 3 flakon zsíroldóval (aminek a fele a tüdőmben landolt, mert egy jó ideig védőmaszk nélkül dolgoztam) tudtam leszedni: de a művelet sikerült, a zsíroldó tényleg úgy működik, ahogyan azt a neten írják… A festék úgy olvad le tőle, mint a vaj, tényleg „csak” törölni kell, és lejön. A festék eltávolítása után persze átcsiszoltam a padot (a szuper kis csiszológépemmel, akivel már első alkalommal nagyon összebarátkoztunk… mondjuk a szomszédok véleményét nem ismerem, ők lehet, hogy nehezményezték a vasárnap délelőtti hangoskodásunkat…), aki így most pucéran várja a felületkezelést, az OBI 2 in 1 zománcfestékét. A paddal való foglalatoskodás szüneteiben – pihenés gyanánt – letisztítottam a szép kis ablakkeretet, meg rendbe raktam az ipari szekrény fiókját is, így most már ők is csak felületkezelésre várnak. Amikor pedig nem a kis kedvenceimet adjusztálom – vagy épp az ük-ük felmenők által hátrahagyott törött korsókat reparálok –, akkor faöregítési kísérleteket folytatok, fejbe van véve ugyanis, hogy raklapdeszkából csináltatok könyvespolcot, amit persze a magam módján szeretnék felületkezelni. Az interneten több megoldás is található házilagos faöregítésre, én az ecetes variációt választottam. Ennek az a lényege, hogy valami fémet kell ecetbe tenni (én az OBI-ban kapható fém csiszolót használom erre a célra, de teljesen jó lehet a fém dörzsi vagy néhány szeg is) és pár hétig állni hagyni a szmötyit (ami eléggé büdös, szóval a zárható befőttesüveg az egyik legjobb tárolási mód.). A lötty szerintem már két hét ácsorgás után is hatásos, de olvasmányaimban az volt a mondás, hogy minél tovább ázik a fém az ecetben, annál intenzívebb lesz a pác. Azt ezúton is szeretném leszögezni, hogy a kísérleteimet FENYŐ raklapdeszkán folytatom, azaz nem tudok tapasztalatot felmutatni egyéb más faanyagokon (azt pedig tudjuk, ugyebár, hogy minden fa más, mások a bennük lévő színezőanyagok, savak, tanninok – ergo másként fognak reagálni az ecetes pácra.). A pác pár órán belül megteszi a hatását, de a folyamat nem áll le, a kezelt faanyag színe egy ideig még sötétedni fog (én 2 nap alatt is jelentős színváltozást tapasztaltam…). Persze amint csak egy picit is megszáradt a fa, én már neki is mentem wax-szal (a lenti képen, ami nem egy Rorsach-teszt, csupán festésminta, balról jobbra haladva: fekete wax, barna wax, vazelin. A köztes részek picit fakóbb színcsíkja a kezelés nélkül hagyott pácolt fa színe.). A wax/vazelin nyilván kiváltható erre a célra szolgáló olajjal: az a lényeg, hogy a páccal meggyötört fa kapjon valamiféle ápolást, tömítést, kezelést a lakkozás előtt, ami ugyebár szintén javasolt. Ami nagyon fontos, és a képeken nem igazán látszik: az ecet úgy megmarta a tükörsimára csiszolt fenyődeszkát, hogy annak tapinthatóvá vált az erezete… Magyarán az ecetes pác előtt nem igazán kell szerszámmal (mondjuk erős drótkefével) előre antikolni a fát, az ecet lényegében elvégzi ezt a melót is. Ha valaki intenzívebb – és gyorsabb – átszíneződésre vágyik, az alkalmazhatja a kávés és a teás megoldást is. A kávé és a tea – nyilván a fekete tea – önmagában is alkalmas a faanyagok öregítésére/pácolására, a hatás csak a fától, illetve a felkent rétegek számától függ. (Igen, a lefőzött, picit állni hagyott teával egyszerűen be kell kenni a fát… És igen, a kávéval – tej és cukor nélkül – ugyan így kell eljárni…Egymás után többször is, ha sötétebb árnyalatot szeretnénk.). Ha azonban a teafiltert az ecetes löttybe áztatjuk, mondjuk egy órácskára, és azzal kezeljük a fát, na, akkor aztán lesz ám színhatás… Mégpedig elég gyorsan. Ugyan ez igaz a kávés változatra is, ahol a tanács az, hogy kávézaccot kell tenni az ecetes cuccba: jelentem ezzel csak annyi a baj, hogy hiába szűrtem át finom szitán a keveréket, a zacc azért csak rákerült az ecsetre, onnan pedig a fára, szóval lehetett törölgetni… Legközelebb főzött kávéval fogom csinálni, az tuti. A lenti képen egy kétnapos pácolt deszka látszik, balról jobbra a foltok: teás pác, bal felső sarkában vazelinnel kezelve, középütt szintén teás pác, foltokban össze-vissza waxolva feketével, barnával, vazelinnel, étolajjal, mindezek keverékével, jobb szélen kávés pác, jobb felső sarkában vazelinnel kezelve. És íme a ma délutáni újabb mintafestés eredménye (kb. 3 órával a felkenés után, még mindig fenyő raklapdeszkán), felülről lefelé haladva: teás pác, kávés pác, illetve a sima ecetes lötty - mindegyik darab jobb oldalon vazelinnel is kezelve. Nekem nagyon bejön ez a kávés/teás pácolás, de ha valakinek ez kevés lenne, akkor teszek ide még néhány hasznos linket: http://akicsihaz.hu/2013/11/hogyan-oregitsunk-fat.html http://nemmindlom.blogspot.hu/2015/08/fa-oregitese-egyszeruen.html https://renovaturamuhely.wordpress.com/tag/fa-oregitese/ Senkit ne tévesszen meg, hogy néhol az antikolás kifejezést használom az öregítés/pácolás helyett: DIY és hobbi bútorfestő körökben az antikolás lényegesen többféle módszert jelenthet, amikről egy más alkalommal majd írok is, de csak ha már kipróbáltam őket. (A fentebb látható, szépbarnából csúnya kopottra varázsolt bútor is antikolással készült, az ún. szárazecset technikát használtam, de erről is máskor…). A mai MÁSban direkt nem szövegelek: nem szeretnék annál is keserűbbnek/szomorúbbnak/elégedetlenebbnek tűnni, mint amilyennek ma esetleg gondoltok. Mutatok inkább szépséges - rám mindig nyugtató hatású - növényeket a környezetemből, elsőként egy olyan fát, ami a munkahelyemen (=Paksi Atomerőmű, Tájékoztató és Látogatóközpont), az irodám közelében található. Ez az amerikai tulipánfa (Liriodendron tulipifera), amely a liliomfa-virágúak (Magnoliales) rendjébe tartozó dísznövény. Nevét líra alakú leveleiről és tulipánra emlékeztető virágjáról kapta. Gyakorta nevezik helytelenül liliomfának, pedig nem tartozik a liliomfák (Magnolia) nemzetségébe, és azoktól eltérően nem virágaival, hanem dús lombjával díszíti a kerteket. A mindössze két fajt tartalmazó Liriodendron nemzetség másik faja a kínai tulipánfa (Liriodendron chinense). (Az információért köszönet Gergely Judit kolléganőmnek!) A kert Sóskúton sem hagyta magát, és csak azért is visszatért a normális, virágzós rendjébe. Tahiban pedig szó szerint tombol a tavasz március óta, szóval túl nagy baj azért nincsen...
Nem tudom, ki hogyan van ezzel, de az én életemben időről időre előtüremkedik az ágyazható kanapé problematikája. Hiába van két szobája az embernek, az élet gyakran hozza úgy, hogy a nappaliban is altatni kéne 1-2 felnőtt embert, a felfújható vendégmatrac viszont semennyire nem opció, hiszen nincs. Minek is lenne, amikor előrelátó módon ágyazható (és a tetejébe ágyneműtartós) kanapét szerzett be az ember bölcs leánya, gondolva a majdani egyszerresok ottalvóra. Na de hol is szerez a bölcs leány az aktuális stílusnak megfelelő, méretben is, színben is, alvásminőség-biztosításban is frankó multiszuper kanapét? Hát ezt próbálom most összeszedni, meglátjuk, mire jutunk a végén. Az első gondolás nyilván a svédekhez vezet, ahol elég gyorsan lehet szembesülni a ténnyel, hogy a választék nem túl széles, stílusban viszont tényleg nagyon skandináv, ami persze sok helyen jó lehet, de például kicsit sem kedvez a klasszikus, a mediterrán vagy épp a vintage és a shabby chic kedvelőinek. Mivel én most épp a Hampton/coastal beach és a picit polgári-finoman rusztikus stílusok környékén próbálok zöld ágra vergődni (igen, tudom, ezek nincsenek közel egymáshoz...), az IKEA-ból a Backabro kanapét választanám, bézs színben. . Ez egy jó kis semleges, de azért formás alapdarab, amit párnákkal és plédekkel, meg persze a környező fal színével egészen jó kis kontextusba lehetne hozni… Az IKEA után azért körülnéznék a Berone webáruházában is, mert ugyan nem kevés izgalom árán, de vásároltam már náluk kárpitos bútort, és abszolút elégedett vagyok vele. (A bútorok alapvetően Lengyelországban készülnek, a kárpitokat előzetesen érdemes megnézni Komáromban, a Magtár Bútornál, és hát nem árt belekalkulálni a sztoriba némi félreértést, kisebb csúszásokat is… Ezeket leszámítva azonban rendkívül jó a bútorok ár/érték aránya, legalább is azoké, amiket én közel két éve vettem náluk…). Őszintén szólva most nem nagyon találtam semmit, ami az elképzeléseimnek megfelelt volna, de ha csak és kizárólag erről az egy helyről lenne választásom, akkor valószínűleg a Flora nevű ülőgarnitúra-család kanapéja mellett döntenék, valami világos, mondjuk homok színű kárpittal: 90 ezer forint környékén ez szerintem egy vállalható megoldás lenne. A nagy netes turkálásban egy másik online bútoráruházban bukkantam rá a Dalto Bútor (lánykori nevén Kanizsa Kárpit) Fiona vagy Flora nevű kanapéjára ezzel az imádnivaló orgonamintás huzattal – amit persze a textilopciók választása során nyilván nem lehet megtalálni, pedig pont ez adja a bútor karakterét… Nem is lennénk Magyarországon, ha egyszer az, amit épp hirdetnek/mutatnak, tényleg elérhető is lenne, és nem csak illusztráció… Amikor végleg elfogy az ember gyerekének cérnája a sem nem olcsó és számára közel sem tökéletes darabok láttán, akkor természetesen egy laza csuklómozdulattal körülnéz a használt és régi/antik – vagy annak mondott – holmik piacán is. A jofogas.hu és a Vatera mellett én előszeretettel nézelődöm a Galéria Savaria online piacon is, ahol találtam néhány – persze hatalmas és súlyos – ágyazható kanapét/ rekamiét, ezek persze értelemszerűen felújításra (jó esetben „csak” kárpitozásra) szorulnak. Akárhonnan is nézem, ezeknek – az egyébként valaha szintén tucatszám gyártott - tárgyaknak sokkal erősebb karaktere van, mint a mai holmiknak… Vagy ezt már csak azért látom így, mert megöregedtem??? Szívből remélem, hogy nem… Annak szimbolizálására, hogy a régi holmikat mennyire dögös új tárggyá lehet alakítani, szeretném eszünkbe idézni a Remodel Stúdió nevű magyar vállalkozást, ami nem csupán érteket ment, de munkát és tapasztalatot is ad hátrányos helyzetű pályakezdő fiatalok kezébe. Én imádom minden egyes darabjukat, és határozottan példaértékűnek is tartom, ahogyan a régit és az újat házasítják. Annak fontolgatása közepette, hogy akkor vegyen-e az ember 50 ezer forint környékén régi nagy dög kanapét és azt újíttassa-e fel, szükségszerű, hogy elkezdődik a kárpitosmester/műhely vadászat is, na persze csak virtuálisan. Ilyenkor nem nagyon van más lehetőség, mint a referenciamunkákat nézegetni – és közben ráakadni az egyedi gyártású bútorokra, mert hogy csinálnak ilyet is jó páran. (Az egyedi gyártású bútor kategóriába nem értem bele a szögletes szivacsdarabok kárpitozásával és egymásba illesztésével létrehozott „modelleket”, az érintettektől és ezek kedvelőitől ezúton is elnézést kérek.). Nem megbántva szegény kárpitos/bútorkészítő mestereket, de azt kell mondjam, hogy a weboldalaik bizony nem igazán tükrözik azt a minőséget, amit egyébként magukról mondanak és jó esetben a fotókon is mutatnak. Egyetlen üdítő kivételt sikerült találni, a Stylfa által működtetett karpitosbutorok.hu-t, ami viszont példaértékű, érdemes meglátogatni. Itt kell említenem még a Lombkorona Kft. is, akiknek szintén egészen jól el lehet boldogulni az oldalán, és ahol - az előző említésekhez hasonlóan – egészen jó választékot lehet találni a polgári vagy annál is picit fényűzőbb stílusba illő kárpitos bútorokból. Mivel a kárpitot nyilván az ügyfél választja ki, nem szabad megijedni a fotókon látható, és néhol esetleg nagymamásnak tűnő daraboktól: mutatok ezektől a gyártóktól néhány dögös/izgalmas darabot, amik amúgy klasszikus darabok is egyben. Ami tény ebben az egyedi gyártásos mutatványban, hogy bizony nem olcsó…Egy kihúzható kanapéra nagyjából legalább 300 ezret kell számolni , ami nyilván nem olcsó – de nagy valószínűséggel örök darab lesz.
És akkor valami MÁS, de most nem annyira távoli téma, mint egyébként szokott volt: mutatom a hétvégi családi sóskúti program néhány eredményét (a lomolást, ezer négyzetméternyi fű/gazkaszálást, és hasonlókat nem igazán tudnám ábrázolni): a pincékben és más szanaszét helyeken fellelt, viszonylag szörnyű állapotban lévő, de reményeim szerint még megmenthető darabokat, amiket – persze csak az arra rászorulókat - szombaton jó alaposan átitattam Xylamonnal (ez egy szúirtó szer, ölég büdös, de állítólag hatásos…). Néhány hét várakozás után pedig jöhet majd a csiszolás és a festés, csak legyen türelmem kivárni… Tisztelt Magyar Lakosság, most, hogy visszakaptuk a tavaszt és a vasárnapi vásárlás lehetőségét, nem tudom megállni a felismerést, miszerint a jó idő rohadtul blogellenes egy dolog. A büdös nagy novemberben elkerülhetetlenül végrehajtott kucorgások kétnaponkénti bejegyzéseinek helyét szép sunyin átvették a kertészkedős-garázspakolós-polcszerelős-teraszonkávézós-mindenárvácskátötvenszerlefényképezős esték és hétvégék, meg a kéthetenkénti posztok. Ez van. A mai témám jó régen foglalkoztat, de persze voltam annyira hülye, hogy a feldolgozásával megvártam, míg anyusék otthon végig kínlódják a fürdőszobák szokásos felújításának minden mocskát, majd kb. 9 hónap múlva ideírom, hogy nem kell mindig kalapács ahhoz, hogy szebb legyen a fürdő… Az már nem titok, hogy rettentően utálom a pazarlást és a még használható dolgok öncélú tönkretételét, ez a nézet pedig a fürdőszobákra is kiterjed. Ha egyébként nincs baj a csempével és az alatta lévő gépészettel, akkor teljesen felesleges szétverni az egész fürdőt csak azért, mert nem tetszik. Ma már a legrandább csempét is el lehet tüntetni, és most jól ideírom, hogy milyen lehetőségeink vannak. Elsőként a Harzo rendszerét kell említeni, már csak azért is, mert a „csempefelújítás bontás nélkül” című hirdetések legtöbbjének szolgáltatója ezt a megoldást használja (azt mondjuk nem értem, miért hívják többen is folyékony csempének, de mindegy…). Felesleges lenne, hogy elkezdjek arról értekezni, hogy milyen elemekből áll a rendszer és milyen kémiai mechanizmusokon alapul: beszéljenek inkább a képek, hogy miből mit lehetett kihozni. Harzoék még faerezetű mintát is tudnak, valószínűleg flódergumi nélkül (erről majd később...): Van – lenne? – még ez a műgyantás dolog is, amiről Kicsi Ház Katánál olvastam, de ennél többet nem nagyon sikerült megtudni a dologról. A forgalmazó cég az árajánlatkérésemre eddig még nem válaszolt, annak pedig, hogy valaki már szerzett volna használati tapasztalatokat az anyagról, nem nagyon találtam online nyomát. Lapzárta után érkezett információ: a forgalmazó rendkívül korrekt és részletes választ adott a kérdéseimre. A termék magánszemélyek számára is megvásárolható, biztosítanak technikai leírást és természetesen a munkamenet lépésit is részletesen elmagyarázzák. Attól függően, hogy melyik fajta gyantáról beszélünk, 8.500 - 14.000 Ft+ÁFA/m2 árral lehet kalkulálni. Valami ilyesmit lehet csinálni belőle/vele: A műgyanta ötleténél nekem jobban tetszik a dekorbeton bevonat létrehozása, ami elvileg annak ellenére sem megoldhatatlan, hogy mindenféle porokat és folyadékokat kell összekeverni egymással, mégpedig fúrószárral (!) és ezeket aztán kenegetni is szükséges, de nagyon gyorsan. Ehhez valószínűleg már tényleg szükséges legalább 1 db ügyes kezű férfierő (vagy az átlagosnál is elszántabb asszony), viszont a végeredményt tekintve eléggé biztató egy lehetőség, ahogy azt a most következő kép is mutatja. És akkor most jöjjön az a megoldás, amivel már viszonylag sokan megpróbálkoztak és ezt meg is osztották a nagyérdeművel: következzenek a festéses beszámolók, tapasztalatok. http://falusilibak.cafeblog.hu/2014/03/19/konyha-felujitasa-csempe-festessel/ http://borsabox.blog.hu/2014/11/17/csempe_jarolap_felujitas_bontas_nelkul_avagy_a_hidegburkolat_szinvalto_mutatvanya http://www.terkultura.com/2013/12/jo-csempe-festes-tapasztalataim-temaban.html http://divany.hu/raktar/2014/11/08/csempefestes/ http://ladyandmirror.blogspot.hu/2015/11/mi-keszul-itt-uj-arculat-furdoszobaban.html http://juditu.hu/jarolap-festes/ http://akicsihaz.hu/2013/02/hirtelen-felindulasbol.html Ha figyeltétek ezeket a bejegyzéseket, egy dolog mindegyikben azonos volt, mégpedig az OTEX nevű alapozó. Erről lényegében mindenki azt írta, hogy rettentő büdös, és folyamatos szellőztetés nélkül nem szabad használni. De mit csináljon az, akinek nincs ablak a fürdőszobáján és a férje sem ér rá egész nap a ventilátorral vagy a porszívóval a festés felett strázsálni? Nekik marad a krétafesték használata, ami valamelyest biztosan drágább, mint az Otex+zománcfesték, cserébe viszont környezetbarát. VintageVelem Kmettyó Kriszti padlófestésének első részét korábban már mutattam, most íme mindkét rész arról, ő hogyan varázsolta szebbé a padlóját. http://www.vintagevelem.hu/index.php/2016/01/17/lehetseges-padlofestes-kretafestekkel/ http://www.vintagevelem.hu/index.php/2016/02/05/padlofestes-2-resz-remelem-befejezo-epizod/ Aki még rá akar dobni egy kis extrát a szépen átfestett fürdőszobájára, az simán tehet vízbiztos tapétát is a falra, persze nem az itthon általános borzalmas fa- és téglamintázatú vinyl matricák közül választva, hanem a kifejezetten erre a célra kifejlesztett Wet System anyagból. Ez a megoldás nyilván a nagyon nem kétforintos kategória, ezért kerestem pár – szerintem normálisan kinéző – tapétát, amit fürdőben és konyhában lehet használni. A Wallpaperdirect-en ezek a kedvenceim: A Selectwallpaper-en pedig ezek: Ha valaki nagyon-nagyon ragaszkodik a fa erezet mintához, egy apró kis szerszámmal, a flóder (strukturázó) gumival ezt is elő tudja állítani: És hogy komplett legyen a fürdőszoba-tunning, itt találtok okosságot kád- és fugafelújítás témakörben. A mai MÁSban a Főváros egyik legszebb panorámáját szeretném nektek adni, ami a Sas-hegyi Látogatóközpont kilátójából tárulhat elétek: higgyétek el, tényleg 360 fokos! (A Látogatóközpont autóval is remekül megközelíthető, így a lustaság-faktor tényleg nem lehet akadály… 200 méter séta mindenkinek belefér.)
|
A blogíró...egyelőre a RÓLAM menüpontban definiálja önmagát. Később majd biztosan kerül ide egy rendkívül szellemes vagy bölcs mondás. Mindaddig azonban, amíg ez megtörténik, nézd meg kb. 1 centivel e mondás alatt a "Korábbiak" menüpontot is, vagy ha konkrét téma érdekel, akkor még lentebb a "Címkék"-et. Figyelem: a blogíró sem nem építész, sem nem lakberendező, sem nem atomfizikus, így oltári nagy bölcsességekre ne számíts! Korábbiak
June 2017
Címkék
All
|